Még mindig nem kaptam vissza jelzéseket, és nekem ebből az kezd lejönni, hogy nem tetszik nektek amit írok. Azért remélem nem így van. Jól esne egy kis biztatás. Pár szép szó. De én ezek nélkül is nagyon szívesen írom ezt a kis történetemet, mert egyre több ötletem van. Remélem azért abban nincs igazam, hogy nem tetszik nektek, de ki tudja. Na mindegy is. Hoztam a következő részt, amit szintén két részletben tudok majd csak kirakni. Sok puszi nektek, annak a pár embernek aki olvassa ezt a történetet. Remélem tettszeni fog nektek is.Jó olvasást hozzá!

2. rész - december 20. hétfő – 21. kedd /1.

A másnaposság valahogy sose jön jókor. A tegnapi ivászatnak köszönhetően, persze engem és maga alá gyűrt ez az elviselhetetlen érzés, amit mindig erős fejfájás kísér. Ennek köszönhetően a reggelem egybefolyik. Reggel anya nem hazudtolta meg magát, mivel reggel fél hétkor már a függönyöket rángatta el, hogy véletlenül se tudjak vissza aludni, azzal a kijelentéssel, hogy „ha este sikerült ennyire kiütnöd magad, akkor most fel is tudsz kelni”. Hát kösz szépen. Azért valahogy csak sikerült felkelnem. Nem mondanám, hogy valami nagy kedvvel, de hát kinek lenne kedve kettő óra alvás után felkelni, és akkor azt még nem is említettem, hogy utána még pakolnom is kellett. Nem baj azért valahogy sikerült túl élnem, a pakolásban úgyis jártas vagyok már. Megvan a saját módszerem, ami abból áll, hogy megfogom az üres bőröndöt és beleszórom a ruhákat. Anya nem díjazza annyira, mint én, de hát örüljön, hogy nem neki kell még az enyémet is pakolnia. Miután ez is megtörtént felöltöztem, majd lementem a konyhába, hogy egyek valami normálist, hogy után be tudjak venni egy fájdalomcsillapítót, mivel a fejem még mindig úgy zsongott mintha egy elefánt csorda ment volna keresztül rajtam. Senkinek se kívánnám, de komolyan, még az ellenségemnek se. A repülő fél tízkor indult ezért anya már negyed kilenckor az ajtóban toporgott, hogy ő indulni akar, mert le fogjuk késni a gépet. Azért azt hozzá tenném, csak úgy mellékesen, hogy nem véletlenül volt ideges, mivel én még mezítláb dobáltam szét mindent a fenti szobában, mivel rejtélyes módon eltűnt a telefonom, az Ipod-om és az Ipad-om is. Nem, ne is jusson eszetekbe, hogy Apple buzi lennék, csak hát szeretem őket, amúgy is nem mindenek Apple, a telefonom például egy Blueberry. Imádom mindegyiket, de azért a laptop viszi a pálmát mind közül, amit sajnos nem hozhattam el, anya nem engedte, mivel szerinte elég az Ipad is, nem kell még egy laptop is ide. Végül kiderült, hogy minden már anya táskájában lapul, csak ezt elfelejtette velem is közölni. Miután ez is kiderült felvettem a cipőmet és a kabátomat is, és végül sikerült mindent bepakolni a kocsiba, és mind a négyen beszálltunk, majd elindultunk háromnegyed kilenckor a reptérre. Anya kisebb szívrohamot kapott, amikor odaértünk, mivel már csak negyed óra volt az indulásig. Gyorsan könnyes búcsút vettünk a nagyiéktól, már, mint csak anya vett könnyeset, én simán a képükbe mondtam, hogy örülök, hogy az elkövetkezendő egy évben nem kell látniuk őket, még szépen mosolyogtam is hozzá, mire anyától kaptam egy fülest azzal a híres hűvös pillantásával kísérve, amivel szerintem az összes férfit, aki bepróbálkozik nála, elküldi. Ezek után még lehet, hogy illett volna bocsánatot kérnem, de karon ragadtam anyát, és elkezdtem vonszolni a beszállás felé. Végül nem késtük le a gépet, de így is dühös pillantásokat kaptunk az utasok és a stewardessek felől is, mivel már tíz perce indulni kellett volna. A gonosz pillantások kereszttüzében elfoglaltuk a helyünket, én ösztönösen az ablak mellé, anya pedig mellém ült, mivel mindig úgy kérjük a jegyeket, hogy az egyik az ablak mellett, a másik pedig mellette legyen. Leültünk, és utána már rögtön indultunk is. Hát, nem igazán mondhatnám, hogy felemelő érzés ilyen másnapossággal és a vele járó fejfájással együtt a felszállás. Konkrétan azt hittem, hogy ott, helyben kidobom a taccsot. Ezt anya is megérezhette, mivel amikor oda jött hozzánk az egyik légi utas kísérő és kajával kínált, anya csak egy vizet vett el, és azt is nekem adta. Túl jól ismer. Mindegy, majd valahogy túlélem, hogy a saját anyám jobban tudja, mi kell nekem, mint, hogy én azt kitalálhattam volna. Megittam azt az üveg vizet, majd elkértem anyától az Ipodom és kerestem egy lejátszási listát, amit szívesen hallgattam volna. Asszem, Green Day lett a végső választottam. Én ilyen mindent-meghallgatok-csak-ne-elektronikus-legyen srác vagyok. A különböző DJ-k zenéit utálom, egyedül talán, mondom talán David Guetta-t tudom elviselni. De az ő zenéit is csak egyszer egy évben, ha nagyon nincs más. Én inkább az olyanokért vagyok oda, mint a Green Day, Nirvana, System of a Down, Muse, Metallica, Hollywood Undead meg az ezekhez hasonló. Miután felcsendült az első ismerős dallam a fülemben, már nem nagyon érzékeltem a körülöttem lévőket, csak annyit, hogy anya a vállamra hajtotta a fejét, és elaludt. Ezt követően engem is elnyomott az álom. Szerintem végig aludtam az egész utat, mert a következő amit érzékeltem az, hogy anya kedvesen simogatja a vállam és közben a fülembe suttogva próbál felébreszteni.

- Mmm – fejeztem ki nem tetszésemet, majd nyújtóztam egy nagyot. – Ott vagyunk már? – kérdeztem, pedig tudnom kellett volna, hogy még nem lehetünk ott.

- Ezt komolyan kérdezted? – kérdezte felvont szemöldökkel, és egy kis mosoly bujkált a szája szélében – Még aludhatnál egy kicsit. – javasolta.

- Mikorra érünk oda? – kérdeztem két ásítás között. Lehet, hogy megfogadom anya tanácsát, és alszok még egy kicsit.

- Hajnali öt, ha normálisan nézzük, mármint ha visszaszámoljuk azt a kilenc órát. – magyarázta, mintha tudta volna, hogy nem igazán érteném meg elsőre.

- Akkor valószínűleg alszok még. – mondtam, majd tovább nyomtam a lejátszási listát, hogy Marilyn Manson legyen a következő. Őrült egy ember, az biztos, de valahogy sikerült megszerettetnie magát velem. Egyik kedvenc énekesem.

A fejemet anya vállára hajtottam, de valahogy nem tudtam elaludni. Gondolatban valahol máshol jártam. Leemeltem a fejem anyáról és az ablak felé fordultam. Sose bírtam a magasságot, de most valahogy jól esett azt nézni, ahogy átsuhanunk a felhőkön, a tiszta égen. Nem tudom miért, de most a húgom jutott az eszemben. Már szinte nem is emlékszem mikor láttam utoljára, az oké, hogy skype-on beszélünk szinte minden nap, de azért az nem ugyan az. Amiket mostanában hallok tőle, abból az jött le, hogy a fiúk nagyon rá szálltak a suliban. Valamilyen szinten ezen meg sem lepődtem, amikor először mondta, de azóta már többször is említette és kezdek ideges lenni, hogy nem tudja esetleg megvédeni magát. Tudom, hogy a törékeny külseje mögött egy igen kemény belső lakozik, mert megedzette az idő, amit egymás nélkül töltöttünk, úgyhogy nem is tudtunk róla, hogy a másik él-e vagy esetleg már a másvilágon tartózkodik. Ez az időszak nem csak neki volt nehéz, mert bennem ugyan úgy meg van annak az időszaknak a helye, belül. Mélyen el van raktározva, de nekem is komoly következményei voltak. Szóval, egy kicsit azért aggódom érte, nagyon szívesen lennék ott vele, mert biztos nem csak elsétál egy fiú mellett, aki beszól neki. Szinte biztos, hogy olyankor előveszi azt az énjét, amit még tőlem sikerült eltanulnia az elmúlt egy évben. Nagyon hasonló a személyiségünk, a stílusunkban már nincs annyi hasonlóság, de ezt majd később. Mivel szinte ugyan olyan személyiséggel rendelkezünk, ezért nehéz minket egy helységben megtűrni huzamosabb ideig. Olyankor vagy elkezdünk veszekedni, vagy annyira egyet értünk valamiben, hogy arról kezdünk el vitázni, hogy, hogy érthetünk ennyire egyet valamiben. Egyszóval, hogy ha mi együtt vagyunk, akkor veszekszünk. Azért vannak szép pillanataink is, nem csak ahhoz értünk, hogy lehet a másik agyára menni. Mivel szinte egyek vagyunk, nagyon megértjük egymást. Mindig kiállunk egymás mellett, ahhoz képest is, hogy mindketten meg tudjuk védeni magunkat. Most is azért lennék szívesen mellett, hogy meg tudjam óvni attól, hogy valami bajba keveredjen amiatt, hogy megpróbál vigyázni magára. Azt mondta, ne merjek senkinek se szólni a haverjaim közül A Coruna-ban, majd ő elintézi. Megígértem neki, bár igen csak nehezemre esett nem szólni senkinek. A húgom egy nagyon segítőkész, megértő lány, akinél mindig a másik személy az első, nem saját maga. Ebből voltak már problémái, de mindig megoldotta. Szeretetre méltó és nagyon szerethető is egyben, akivel akkor beszélhetsz meg dolgokat, amikor neked szükséged van rá, mert ő mindig ott van neked. Nem mondhatnám, hogy egoista, de nem is abból a szerényke lány csoporthoz tartozik, akik szemüket lesütve, elpirulva „bámulják” a suli menőbbik felét. Az én drága testvérem a menők csapatát erősíti, de nem azért, mert mindenkit lenéz meg kiröhög, hanem pont az ellenkezője miatt. Nem is akart ő ahhoz a csoporthoz tartozni, aminek most oszlopos tagja, ez úgy volt, hogy egyszer beszólt neki a suli nagy menő csajszija és ő visszamert szólni neki, sőt még meg is védett egy stéber buzit, aki az óta a legjobb barátja, és nem is annyira gáz a srác, mint először gondoltam. Ezek azok a tulajdonságok, amik bennem is megtalálhatók csak, éppen amíg neki ez a többséget jelenti az, nálam a kisebbség. Na nem mintha belőlem ezek olyan szinte hiányoznának, hogy nem lehet normálisan beszélni, csak hát én mégis csak fiú vagyok. Ami az én személyiségem főbb alkotója az a magabiztosság, elhatározottság és valamilyen szinten a kegyetlenség is. A húgom nem nagyon szereti, ha ezeket, a tulajdonságait kell használnia, de azért néha szokta, főleg akkor, amikor velem van. Belsőre nagyon hasonlítunk, de külsőre már nem annyira. Mint már említettem a húgom nem a csúnyákhoz tartozik, még akkor is, ha neki kissebségi komplexusa van, és azt hiszi magáról, hogy csúnya. Minden nyáron én öntöm belé a lelket, és úgy tűnik, hogy most talán sikerült, mert olyasmit mondott a múltkor, hogy beszélt egy „cuki” fiúval, aki nagyon bejön neki, csak nem egy országban vannak. Tényleg, erről még beszélnem kell vele. Na, de most nem itt tartottam. Szóval, mivel én kb. 185 centi vagyok így ő 10 centivel  kisebb nálam, ami annyit tesz, hogy olyan magas, mint anya. Hosszú combjával, és formás lábával akár láb modellnek is mehetne, már ha vannak olyanok egyáltalán. Ha felfelé haladunk, akkor meg kell, hogy említsem a fenekét, ami még szerintem is igen figyelemre méltó, pedig azért az ember, csak nem mond ilyet a saját testvérére. Lapos has, és a mellei azok, amikről nem szeretnék mit mondani, mivel azért az, hogy a fenekére kijelentem, hogy k**va jó, attól még van bennem annyi tisztelet, hogy a melleire nem mondok semmit. Ha mégis kellene mondanom róla valamit, akkor is csak annyit mondanék, hogy elég nőies, már most 16 évesen is. Az arca az, ami miatt már sokszor kellett össze vesznie apával, mert már nem egyszer kérté fel modellkedésre, de apa soha nem engedte meg neki. Ilyenkor általában én vagyok az, akivel még jobban összeveszik apa, mert engem hív először a testérem, hogy segítsek neki, én meg hívom apát, akivel odítozunk egy sort, a végén meg egymásra csapjuk a telefont. Ez már annyira megszokott, hogy anya mindig csak azt kérdezi a végén, hogy „te vagy ő?”. Ez azt akarja jelenteni, hogy ki csapta le a telefont, apa vagy én. Általában apa az, aki rám csapja a telefonját. Hát, ezt is meglehet szokni. Visszatérve a tesómra, az arca az, amit szerintem minden élő lány, aki már látta életében, irigyel. Nem túl ovális és nem is túl gömbölyű, pont olyan amilyennek lennie kell. Szemeit anyától örökölte, így óriásiak, de a színe nem sötét tengerkék, mint anyáé, hanem mogyoróbarna. Aranyos, kis pisze orra, telt ajkai vannak. A haja kicsivel a válla alá ér, és ugyan olyan mogyoróbarna a színe, mint a szemeinek. Szemüveget kéne hordania, de nem szereti, ezért kontaktlencsét használ, ha nincs otthon. Az öltözködése is olyan, mint a személyisége, színes, de egyáltalán nem kihívó. Nagyon szereti a pasztellszíneket, amiket nagyon szépen kiemel a napbarnított bőre. Feketét nem nagyon hord, inkább a vidámszíneket szereti. Ő nem kifejezetten az a csak-nadrágot-hordok lány, mert oda van a különböző szoknyákért is, amik nagyon előnyösek a hosszú lábaira. Ha kell elegáns, laza, komoly, vagy épp amit kíván az esemény, amire indul. Otthon általában csak egy sima póló és egy melegítő nadrág az, amit visel, meg persze a szemüvege. Nem tudom megérteni apát, hogy miért nem engedi meg neki, hogy modellkedhessen. Szülinapjára már tudom is mit fog kapni tőlem, meg lehet, hogy anyát is beleveszem a buliba. Nagyon megérdemelne már egy jó bulit, meg ha jobban belegondolok egy pasi se lenne rossz, talán akkor nem lógna olyan sokat skype-on, hogy engem várjon. Na nem mintha ezzel bajom lenne, csak hát most lesz 17, és nem nagyon találja a helyét sehol. Most ez úgy hangzott, mintha nekem lenne barátnőm, és úgy okoskodnék neki. Nem. Ilyenről szó sincs. Még nekem sincs senkim, és nem is nagyon tervezem, hogy becsajozok. De az ilyet nem lehet előre eltervezni, ezért nem is mondanék erről most többet, legyen annyi elég, hogy nem tervezem a közeljövőben, hogy barátnőt találjak magamnak, de nyitott vagyok mindenre, vagyis hát majdnem mindenre.

Hát úgy látszik ez a gondolatmenetem is tovább tartott, mint terveztem, mivel a 30 órás repülőútból már csak fél órát kell a repülőn töltenem. Úgy gondoltam, élek egy kis társasági életet, ezért kivettem a fülemből a fülhallgatómat és anya felé fordultam.

- Akkor holnap már megyek is a dokihoz? – kérdeztem szerintem normálisan, ahhoz képest, hogy mennyire nincs kedvem hozzá.

- Szilveszter, nem tudom, hogy te hol voltál az elmúlt két napban, de már vagy hatszor közöltem veled, hogy még aznap mész, amikor leszállunk a repülővel Los Angelesben, azaz még ma mész. Nem emlékszem pontosan hánykor, de ha jól rémlik, akkor délután 5-re. – közölte velem, a halálom pontos időpontját, mivel biztos, hogy én ár nem fogok élni, amikor végzek a dokinál, mert megfogja gyilkolni azt a pár agysejtemet is, ami van.

- Ne csináld már ezt, anya –kezdtem el nyafogni – Nem mondhatod komolyan, hogy még ma meg kell, hogy halljak.

- Nem hiszem, hogy bárki is bántana téged a pszichológián, és ha igen, akkor meg tudod védeni magad. – mondta anya mosolyogva, mivel pontosan tudta, hogy nem erre gondolok, de azért jó tudni, hogy szerinte meg tudom védeni magam. Nyitottam a számat, hogy a mondandóm első felével vitát kezdeményezzek, de anya tudhatta, hogy mit akarok, mert megszólalt még mielőtt én szólhattam volna. – És nem, nem vagyok hajlandó veled erről vitatkozni. Tudod, hogy minden a te érdekedben történik, még akkor is, ha te ezt nem tudod még értékelni. De biztos vagyok benne, hogy majd később még megköszönöd. – adott egy puszit az arcomra, és tudtam, hogy ezzel ő lezártnak tekinti a témát.

- Mi van Ricsivel? – kérdezte hirtelen anya.

- Mi lenne? – kérdeztem értetlenül, mert nem igazán emlékeztem, mikor kérdezte meg utoljára mi van Ricsivel.

- Hogy van? Hogy megy neki a suli, meg ilyenek. – válaszolta úgy mintha ez tök normális lenne

- Ja, hogy úgy. – esett le, azért. – Nincs semmi különös vele se, csak szétunja magát otthon, és kéne neki egy kis kikapcsolódás. – mondtam, majd majdnem felugrottam a székemből, amikor eszembe jutott valami.

- Mi lenne, ha eljönne hozzánk valamikor? - kérdeztem

- Nekem nem lenne vele semmi bajom, és ezt te is tudod. Az a kérdés, hogy ő, és főként a szülei mit szólnának hozzá. – mondta anya

- Majd beszélek vele, és elintézzük, hogy eljöhessen. – válaszoltam, és már akkor tisztában voltam vele, hogy simán nyert ügyünk van, mert a szülei még azt se vennék észre, ha esetleg elköltözne, annyira nem foglalkoznak vele.

- Rendben – mondta anya mosolyogva, majd megkértek minket a stewardesek, hogy maradjunk a helyünkön, mert megkezdődött a leszállás. 15 perccel később már a repülőről sétáltunk le. Bementünk az épületbe és mentünk, hogy megkeressük a csomagjainkat. Miután meglettek, kimentünk az úthoz, hogy leintsünk egy taxit. Nem mondhatom, hogy könnyű volt, de azért sikerült. Ezután kemény 20 percet ültünk a kocsiba, amikor végre megállt a házunk előtt. Ahhoz képest, hogy csak ketten, nyáron meg hárman lakunk benn, elég nagy. Egy, két emeletes tört fehérszínű (bármilyen is legyen az) házról van szó, aminek fekete háztetője van. Hatalmas ablakokkal, amik nem az utca felé néznek, mert az ú felé csak kicsi ablakok néznek. Nagy kertünk van, amiben elfér egy medence is, meg anya fűszer, illetve virágos kertje is. A ház belülről nagyon modern, minden szoba két szín árnyalataként van berendezve. Az én szobám például a fekete és a fehér árnyalataiban úszik. Van egy óriási ágyam a fal mellett, vele szemben a falon egy TV. A tévé melletti falam polcokkal van fedve, amin a CD és DVD gyűjteményem található. Ezek a fő dolgok a szobámban, de van egy íróasztalom is, amin általában szanaszét vannak dobálva a rajzlapok, amiken épp az aktuális rajzaim vázlatai találhatók. Ezek mellett a sarokban található még egy akusztikus gitár, ami mindenféle bandák matricái vannak, az állványán, mellette pedig a basszus gitárom. A ruháimnak van egy gardróbom, ami szerintem fölösleges, mivel mindig csak bedobálom a cuccaimat, és egyébként is főként a gördeszkáim vannak ott. Nagyjából ez a szobám.

Miután bementünk anyával a házba, anya kinyomta a riasztót, én meg elindultam a cuccokkal az emeletre. Anya bőröndjeit beraktam a szobájába, a sajátaimat meg az én szobámba.

-Szilveszter – hallottam anya kiabálását a földszintről.

- Igen? – kiabáltam vissza

- Feküdj le aludni, biztos fáradt vagy – kiabálta vissza nekem, én meg eljátszottam a gondolattal, hogy lefekszek és alszok egy kicsit. Ezek után a képzelgéseim után rájöttem, hogy ez az időeltolódás nagyon nagy szívás, és, hogy tényleg fáradt vagyok.

- Oké, már itt se vagyok – válaszoltam szintén kiabálva, majd elindultam a szobám felé, amikor még hallottam, ahogy anya utánam kiabál:

- Fel keltelek 4-kor, hogy oda érj a dokihoz.

Baszus, pedig azt hittem, már elfelejtette.

- Jó – adtam a választ, amiről tudtam, hogy várja.

Ezek után levettem a cipőmet, amit a babzsák foteleim felé hajítottam. Majd a pólóm követte, azután pedig a zoknim és a gatyám is. Amikor már az ágyamban feküdtem, hanyatt azon gondolkozva, hogy kaphattam ilyen csodálatosan kedves anyukát, akkor jöttem rá, hogy milyen álmos is vagyok. Nem kellett sok idő és már aludtam is.