Halihóóó! Tudom, hogy nincs mentség arra, hogy ilyen sokáig nem voltam. De dolgoztam, meg minden. Hoztam a következő részt, és jövő héten be is fejezem. Remélem mindenkinek jól telt a nyara, én személy szerint még nyújtanám egy kicsit. mindegy is....jó olvasást kívánok minden kedves kitartó olvasómnak, remélem tetszeni fog!:)

3. rész – December 22. szerda / 2

- Nagyon tehetséges vagy. – mondta anélkül, hogy hátra fordult volna.

- Kösz. – szóltam neki már a gardróbból. – Anya? – kérdeztem, miközben felvettem egy fekete hosszú gatyát, egy szürke pólót, és megfogtam egy pár zoknit meg a szürke Converse-met.

- Lefeküdt aludni, de szerintem csak fekszik, és azt várja, mikor mész be hozzá – fordult hozzám, az egyik kezében egy rajzot tartva – Ez a rajz kiemelkedik az összes közül. Miért?

- Az egy egész hátas tetoválás. Nagyon körültekintőnek kellett lennem, mert a tetoválónak is nagyon fontos volt a lány.  – ennél többet nem nagyon akartam elárulni neki, mert nagyon személyesnek tartom azt a rajzot. – Mennyi az idő?

- Ügyes vagy, jól terelsz. – bólogatott mosolyogva, majd visszarakta a rajzot oda, ahol volt. – Egyébként három óra van. Kicsit elment az idő.

Erre nem tudtam mit válaszolni, ezért levágtam magam az ágyamra és elkezdtem felhúzni a zoknit, majd a cipőt is. Már a cipőfűzőt kötöttem, amikor Crispin újra megint megszólalt.

- Tudom, hogy nem könnyű neked, de anyádnak szüksége van rád. – szólásra nyitottam a szám, de leintett. – Csak hallgass meg, Silvester. Szóval, tudom, hogy ez most furcsa, és úgy érzed, hogy szándékomban áll betörni közétek, de nem. Nincsenek ilyen szándékaim, tudom milyen, ha egy új családtag jön egy összenőtt családba. Nem megnyerni akarlak azzal, amit mondani fogok, de nekem az anyám helyére jött egy új, pótanya. És hidd el, tudom milyen az, ha valaki szét akar szedni egy családot. Az apám őrülten szerette ezt az új nőt, és miközben én egyre távolabb kerültem a tulajdon apámtól, az az idegen nő pedig egyre közelebb. Ekkor hét éves voltam, anyám halott volt, az apám meg szépen szólva le se szart. Bent lakásos iskolába küldtek, mert a nő ezt jónak látta, apám meg függött attól a hárpiától. Akkor láttam utoljára az apámat, amikor kirakott a suli előtt. Elköltöztek, én meg a nagybátyámékhoz mentem haza minden hétvégén, és ünnepnapon. Én nem szeretnék ilyen lenni. Csak bízz bennem egy kicsit, kérlek. Szeretem anyádat. És téged is szeretnélek mindennél jobban megismerni, meg persze a húgodat is. – ezzel befejezte. Nem jött oda megölelni, csak állt az ajtókeretnek dőlve és nézett. A válaszomra várt.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt, de nem ígérhetek semmit. – asszem elég diplomatikus voltam. Elmosolyodott és bólintott egyet.

- Remélem, még beszélsz anyukáddal mielőtt elmész. – mondta a válla felett, és már ott sem volt.

Ott maradtam egyedül a szobámban. Ránéztem az íróasztalon álló órára. 15:31. Fél óra alatt oda érek a dokihoz gördeszkával, úgyhogy van még egy órám, hogy kibékítsen anyukámat.

Levettem a cipőmet, meg a zoknit, amit az imént vettem fel. Mezítláb sétáltam le a lépcsőn, majd megálltam anya ajtaja előtt és bekopogtam.

- Gyere be – szólt ki.

Benyitottam. A szobája vörös és fehér. Egy baldachinos ágy áll a közepén, mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel. A fal mellett jobbra, egy komód, fölötte egy tükörrel. Az ágy és a komód fából vannak, feketére festve. Egy láda van az ágy lábánál, vele szemben meg egy tévé a falon. Anyának könyvek vannak a polcokon, ballra az ágytól. Két fotel van az ágy és a tévé között. Egy gardrób van még a szobából nyíló ajtó mögött, és nagy valószínűséggel, ebben a gardróbban rend van, nem úgy, mint az enyémben. Az ablakon, és a terasz ajtón is be volt húzva a sötétítő függöny, így nem láttam semmit, amíg anya fel nem kapcsolta az éjjeliszekrényen lévő olvasó lámpáját.

Az ágy jobb oldalán feküdt, összegömbölyödve, smink nélkül, melegítőben és kisírt szemekkel. Becsuktam magam mögött az ajtót és odasétáltam hozzá. Leültem mellé az ágyra. Két kezem közé fogtam az arcát és nyomtam egy puszit a homlokára.

- Annyira sajnálom – suttogtam a még mindig homlokának. Felült, hogy egy szintben legyünk, és átölte a nyakam. Arcát a nyakam mélyedésébe rejtette, és hagytam, hogy kisírja magából. Átöleltem, és szorosan tartottam. Amikor már egy kicsit lenyugodott eltoltam magamtól, és letöröltem a könnyeit.

- Mennyi idős? – kérdeztem kedvesen, mire a hasához nyúlt és kedvesen elmosolyodott. Mit meg nem érnek nekem ezek a mosolyok.

 - Hat hetes. – mondta, majd a szemembe nézett. – Annyira sajnálom, hogy nem mondtam neked semmit se. Annyira boldog voltam, és nem figyeltünk rendesen, de mindketten szeretnénk, és nagyon boldog lennék, ha te is örül neki. – mindeközben a kezemet szorongatta.

- Hidd el, hogy örülök, csak egy kicsit hirtelen jött most. – mondtam, és ez is volt az igazság. Semmi bajom egy kis tesónak, meg azzal se, hogy anya megint férjhez megy, de ez is sok volt egyszerre.  – Mikor kérte meg a kezed?

- Tegnap. Megkérte a kezem, én meg közöltem vele, hogy apa lesz. – mondta elpirulva. Oké, azt hiszem a többit én is kitalálom. – Akkor minden oké? – kérdezte egy kicsit félénken.

- Ide is fog költözni? – kérdeztem, anya meg bólintott, mire kicsit hangosan fújtam ki a levegőt. – Kicsit furcsa lesz, de majd megbirkózok vele.  – feleltem.

- Köszönöm – mondta, majd megint a nyakamba borult. Átöleltem, és megint szorosan tartottam. Egy ideje már így lehettünk, mert egyszer csak Crispin nyitott be a szobába, a kezében Lisha telefonjával, amiből a Who are you szólt.

- Gondolom ez a tied. – nyújtotta át nekem az Iphone 5-öt. – Már vagy negyedszerre csörög, ezért gondoltam behozom.

Elvettem a telefont. Ismeretlen szám hívott.

- Igen? – szóltam bele a telefonba – Itt Silvester Contreras.

- Silvester? Hála istennek.  – hallottam egy ismerős hangot.

- Mrs Adams? – kérdeztem – Miben segíthetek?

- Nagyon hálás lennék, a be tudnál most jönni. Sürgős. – mondta, és hallottam a hangján, hogy valami nem stimmel.

- Mi a gond, doki? – kérdeztem

- Egyelőre, legyen annyi elég, hogy Alishának szüksége van egy támaszra. Aki jelen esetben nem én vagyok. – mondta szomorúan. A mondandójának első felétől megijedtem.

- Mi a baja Lishának? – kérdeztem egy kicsit idegesen.

- Siess – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet a doki, és letette. Értetlenül meredtem a telefonra, majd felálltam és kisiette a zokniért meg a cipőért, gyorsan magamra kaptam. Tisztában voltam vele, hogy anya és Crispin figyelnek, de nem tudtam mit mondani nekik.

- Elvisz valaki a dokihoz? – fordultam feléjük.

- Majd én elviszem. –mondta Crispin anyának, majd felé fordult és nyomott egy puszit az arcára és elindult az ajtó felé. Oda mentem anyához, aki értetlenül állt a lépcső aljánál, és megpusziltam a homlokát.

- Mi baj? – kérdezte komolyan.

- Nem tudom, anya. Tényleg. –mondtam én is komolyan.

- Minden rendben lesz, drágám. – mondta megnyugtatóan, majd az ajtó felé intett a fejével, jelezve, hogy ideje elindulni.

Kint egy fekete BMW X5- ös várta, hogy beszálljak.

- Nem rossz kocsi – jegyeztem meg, amikor már elindultunk.

- Kösz. – bólintott. – Hova is megyünk?

Elmondtam neki, majd idegesen dobolni kezdtem a lábamon a kezemmel.

- Ki a lány? – kérdezte mosolyogva, miközben lazán vezetett a tömegben.

- Bonyolult. – válaszoltam kitérően, mire rám nézett – Tényleg az. – erősködtem.

- Hát jó – hagyta rám. Az út többi részét csendben tettük meg.

- Ott jó is lesz. – mutattam a diliházra. Megálltunk én meg kiszálltam. – Köszi – szóltam még vissza a vállam felett.

Befelé menet odaköszöntem az öreg hölgynek a recepción, és rögtön Marta ajtaja felé vettem az irányt. Benyitottam, és megtorpantam. Nem kifejezetten erre számítottam. A doki éppen a földön guggolt és a szétszóródott papírjait szedegette össze. Mintha könnyes lett volna az arca. Körülnéztem, és a kanapé mellett ülő Lishára tapadt a tekintetem. A földön ült, térdeit felhúzta és kezeivel ölelte. Fejét összekulcsolt kezeire támasztotta, és előre hátra hintázott. Úgy nézett ki, mint aki teljesen összetört, elveszett.

- Mi történt vele? – kérdeztem a dokitól, és a lány felé intettem a fejemmel.

- Összeomlott. –mondta elcsukló hangon. – Az én hibám. –tette hozzá halkan.

- Mi történt? – kérdeztem. Ő csak a fejét rázta, majd letörölte a könnyeket az arcáról, és kiment a szobából. Hát, oké. Szuper. Itt hagyott egy összeomlott, amúgy is labilis lánnyal.

Halkan oda sétáltam Alishához, és leguggoltam elé. Nem voltam biztos benne, hogy mi lesz a reakciója, ha megérintem, ezért nem nyúltam hozzá.

- Hé. – szóltam halkan – Alisha?

Nem kaptam semmi reakciót, ezért mással kellet, hogy próbálkozzak.

- Én vagyok az. West. – mondtam, és erre már felemelte a fejét.

A szemei vörösek voltak, feltehetőleg a sírástól. Szemfestéke is látott már jobb napokat, de nem folyt el nagyon.

- West? Tényleg te vagy az? – suttogta elfúlóan. Istenem! Annyira kétségbeesett volt a hangja.

- Igen, én. Teljes életnagyságban. – próbáltam vicces hangnemet megütni, de nem sikerült. Felismerés csillant szemében, majd a nyakamba ugrott, sírt. Nem, ez nem sírás. Ez már a zokogás. Egész testét rázta a zokogás. Deja vum volt.

Nem szeretem, ha lányokat/nőket látok sírni. Főleg akkor nem, ha ismerem őket, és a karjaimban vannak. Nem azért, mert nem tudom elviselni a könnyeket, hanem azért, mert teljesen tehetetlennek érzem magamat közben. Minden erőmmel azon vagyok, hogy enyhítsek a fájdalmán, de csak annyit tehetek, hogy szorosan tartom a karjaim közt, és megnyugtatóan simogatom a haját, hátát. Most is ezt tettem. Szorosan köré fontam karjaimat, felemeltem a földről és leültem vele a kanapéra. Összekuporodott az ölemben, kezével a nyakamat ölelte körbe, és a nyakamba folytatta a sírást. Én egyenletesen simogattam a hátát, arcomat rádöntöttem a fejére. Így ültünk egy ideig, majd arra lettem figyelmes, hogy már nem sír, és nem is ölel annyira szorosan. Gyengéden eltoltam magamtól, és belenéztem könnyes szemeibe. Ő is engem keresett tekintetével és, amikor megtalálta szemeimet, nem is engedte el.

- Szia. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Ez de egy elcseszett helyzet. – mondta keserűen, majd felnevetett.

- Jó tudni, hogy a humorod nem változott semmit. – mondtam neki.

Megpróbált felállni, de segítenem kellett neki, mert különben hanyatt esett volna a saját lábaiban.

- Hogy kerülsz te ide, amúgy? – kérdezte.

- A doki felhívott, hogy jól jönne egy kis segítség. – vontam vállat lazán.

- Hát persze. Miután kiborított másra hárítja a feladatot, hogy egy összetört lánynak gondját viseljék. – mondta keserűen, és látszott rajta, hogy megint a kiborulás szélén áll.

- Hé! – mondtam, és odaléptem hozzá, majd a vállára tettem a kezem. – Mi történt? – kérdeztem lágyan.

- Marta közölte velem, hogy jövőre elköltözik a férjével együtt, ezért nem tudok menni hozzájuk. Mikor betöltöm a 18-at, ami nem mellesleg január közepe, repülök az intézetből, és nagy valószínűséggel az utcán fogok lakni. – mondta teljesen színtelen hangon. De nem tudta elrejteni a könnyeket az arcán. Két kezem közé fogtam gyönyörű arcát, és hüvelykujjaimmal letöröltem a kósza könnycseppeket.

- Megoldjuk, oké? – kérdeztem gyengéden, de nem nagyon tudtam, hogy a jó életben fogok segíteni neki ebben. Válasz helyett ráborult a mellkasomra, és szorosan ölelt.

- Nem is ismerlek. – suttogta. – Mégis jobban meg tudsz nyugtatni, mint bárki az elmúlt egy évben.

- Ez kölcsönös – suttogtam a hajába, majd beszívtam az illatát.

Amikor elhúzódott tőlem körül nézett az irodában, és felnevetett.

- Jól nézd meg, amit itt látsz. – fordult felém – Ezt itt mind én csináltam, és határozottan a labilis kifejezés illik rám most. Asszem haza kéne mennem. – ezt már csak lehelte, de nem találtam ebben a mondatban semmi pozitívot.

- Szerintem az tenne most jót neked, ha szépen velem jönnél. – mondta és már tereltem is kifelé az ajtó felé. – Elviszlek hozzám, és főzök neked valami fincsit. – a derekánál öleltem az egyik kezemmel, míg a másikkal az ajtót tartottam neki. Az ajtó előtt ült a doki, mellette a recepciós hölgy. A doki felállt, de a fej rázásomat látván, sírva rogyott vissza a székre. Szerény véleményem szerint nem tenne most jót Lisha állapotának, ha még a dokival is foglalkoznia kéne.

Rendeltem egy taxit az épület elé, már épp készültem beülni Alisha mellé, amikor meg hallottam Mrs Adams hangját a hátam mögött.

- Igen? – kérdeztem, félig a kocsiban, félig a járdán állva.

- Ne hagyd egyedül. Idegileg összeomlott, önveszélyes. Nem szeretném, ha a korházban kéne legközelebb látnom. – láttam a doki szenvedését az arcára írva, és megsajnáltam egy kicsit.

- Nem hagyom magára – ígértem, majd eszembe jutott valami. –Szerintem, a holnapi találka elmarad, de szólok, ha változna.

- Rendben. – majd intette egyet, én meg beszálltam a taxiba, és átölelte Lisha vállát, aki hozzám bújt. Megmondtam a taxisnak a címet, majd a szomorú, összetört lány fejére hajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, mit mondok anyának otthon, ha meglátja Lisha kinézetét, aki ma feketébe öltözött. Remélem, segít majd.