3. rész – December 22. szerda / 2
-
Nagyon tehetséges vagy. – mondta anélkül, hogy hátra fordult volna.
-
Kösz. – szóltam neki már a gardróbból. – Anya? – kérdeztem, miközben felvettem
egy fekete hosszú gatyát, egy szürke pólót, és megfogtam egy pár zoknit meg a
szürke Converse-met.
-
Lefeküdt aludni, de szerintem csak fekszik, és azt várja, mikor mész be hozzá –
fordult hozzám, az egyik kezében egy rajzot tartva – Ez a rajz kiemelkedik az
összes közül. Miért?
-
Az egy egész hátas tetoválás. Nagyon körültekintőnek kellett lennem, mert a
tetoválónak is nagyon fontos volt a lány.
– ennél többet nem nagyon akartam elárulni neki, mert nagyon
személyesnek tartom azt a rajzot. – Mennyi az idő?
-
Ügyes vagy, jól terelsz. – bólogatott mosolyogva, majd visszarakta a rajzot
oda, ahol volt. – Egyébként három óra van. Kicsit elment az idő.
Erre
nem tudtam mit válaszolni, ezért levágtam magam az ágyamra és elkezdtem
felhúzni a zoknit, majd a cipőt is. Már a cipőfűzőt kötöttem, amikor Crispin
újra megint megszólalt.
-
Tudom, hogy nem könnyű neked, de anyádnak szüksége van rád. – szólásra
nyitottam a szám, de leintett. – Csak hallgass meg, Silvester. Szóval, tudom,
hogy ez most furcsa, és úgy érzed, hogy szándékomban áll betörni közétek, de
nem. Nincsenek ilyen szándékaim, tudom milyen, ha egy új családtag jön egy
összenőtt családba. Nem megnyerni akarlak azzal, amit mondani fogok, de nekem
az anyám helyére jött egy új, pótanya. És hidd el, tudom milyen az, ha valaki
szét akar szedni egy családot. Az apám őrülten szerette ezt az új nőt, és
miközben én egyre távolabb kerültem a tulajdon apámtól, az az idegen nő pedig
egyre közelebb. Ekkor hét éves voltam, anyám halott volt, az apám meg szépen
szólva le se szart. Bent lakásos iskolába küldtek, mert a nő ezt jónak látta,
apám meg függött attól a hárpiától. Akkor láttam utoljára az apámat, amikor
kirakott a suli előtt. Elköltöztek, én meg a nagybátyámékhoz mentem haza minden
hétvégén, és ünnepnapon. Én nem szeretnék ilyen lenni. Csak bízz bennem egy
kicsit, kérlek. Szeretem anyádat. És téged is szeretnélek mindennél jobban
megismerni, meg persze a húgodat is. – ezzel befejezte. Nem jött oda megölelni,
csak állt az ajtókeretnek dőlve és nézett. A válaszomra várt.
-
Megpróbálok minden tőlem telhetőt, de nem ígérhetek semmit. – asszem elég
diplomatikus voltam. Elmosolyodott és bólintott egyet.
-
Remélem, még beszélsz anyukáddal mielőtt elmész. – mondta a válla felett, és
már ott sem volt.
Ott
maradtam egyedül a szobámban. Ránéztem az íróasztalon álló órára. 15:31. Fél
óra alatt oda érek a dokihoz gördeszkával, úgyhogy van még egy órám, hogy
kibékítsen anyukámat.
Levettem
a cipőmet, meg a zoknit, amit az imént vettem fel. Mezítláb sétáltam le a
lépcsőn, majd megálltam anya ajtaja előtt és bekopogtam.
-
Gyere be – szólt ki.
Benyitottam.
A szobája vörös és fehér. Egy baldachinos ágy áll a közepén, mindkét oldalán
egy-egy éjjeliszekrénnyel. A fal mellett jobbra, egy komód, fölötte egy
tükörrel. Az ágy és a komód fából vannak, feketére festve. Egy láda van az ágy
lábánál, vele szemben meg egy tévé a falon. Anyának könyvek vannak a polcokon,
ballra az ágytól. Két fotel van az ágy és a tévé között. Egy gardrób van még a
szobából nyíló ajtó mögött, és nagy valószínűséggel, ebben a gardróbban rend
van, nem úgy, mint az enyémben. Az ablakon, és a terasz ajtón is be volt húzva
a sötétítő függöny, így nem láttam semmit, amíg anya fel nem kapcsolta az
éjjeliszekrényen lévő olvasó lámpáját.
Az
ágy jobb oldalán feküdt, összegömbölyödve, smink nélkül, melegítőben és kisírt
szemekkel. Becsuktam magam mögött az ajtót és odasétáltam hozzá. Leültem mellé
az ágyra. Két kezem közé fogtam az arcát és nyomtam egy puszit a homlokára.
-
Annyira sajnálom – suttogtam a még mindig homlokának. Felült, hogy egy szintben
legyünk, és átölte a nyakam. Arcát a nyakam mélyedésébe rejtette, és hagytam,
hogy kisírja magából. Átöleltem, és szorosan tartottam. Amikor már egy kicsit
lenyugodott eltoltam magamtól, és letöröltem a könnyeit.
-
Mennyi idős? – kérdeztem kedvesen, mire a hasához nyúlt és kedvesen
elmosolyodott. Mit meg nem érnek nekem ezek a mosolyok.
- Hat hetes. – mondta, majd a szemembe nézett.
– Annyira sajnálom, hogy nem mondtam neked semmit se. Annyira boldog voltam, és
nem figyeltünk rendesen, de mindketten szeretnénk, és nagyon boldog lennék, ha
te is örül neki. – mindeközben a kezemet szorongatta.
-
Hidd el, hogy örülök, csak egy kicsit hirtelen jött most. – mondtam, és ez is
volt az igazság. Semmi bajom egy kis tesónak, meg azzal se, hogy anya megint
férjhez megy, de ez is sok volt egyszerre.
– Mikor kérte meg a kezed?
-
Tegnap. Megkérte a kezem, én meg közöltem vele, hogy apa lesz. – mondta
elpirulva. Oké, azt hiszem a többit én is kitalálom. – Akkor minden oké? –
kérdezte egy kicsit félénken.
-
Ide is fog költözni? – kérdeztem, anya meg bólintott, mire kicsit hangosan
fújtam ki a levegőt. – Kicsit furcsa lesz, de majd megbirkózok vele. – feleltem.
-
Köszönöm – mondta, majd megint a nyakamba borult. Átöleltem, és megint szorosan
tartottam. Egy ideje már így lehettünk, mert egyszer csak Crispin nyitott be a
szobába, a kezében Lisha telefonjával, amiből a Who are you szólt.
-
Gondolom ez a tied. – nyújtotta át nekem az Iphone 5-öt. – Már vagy
negyedszerre csörög, ezért gondoltam behozom.
Elvettem
a telefont. Ismeretlen szám hívott.
-
Igen? – szóltam bele a telefonba – Itt Silvester Contreras.
-
Silvester? Hála istennek. – hallottam
egy ismerős hangot.
-
Mrs Adams? – kérdeztem – Miben segíthetek?
-
Nagyon hálás lennék, a be tudnál most jönni. Sürgős. – mondta, és hallottam a
hangján, hogy valami nem stimmel.
-
Mi a gond, doki? – kérdeztem
- Egyelőre,
legyen annyi elég, hogy Alishának szüksége van egy támaszra. Aki jelen esetben
nem én vagyok. – mondta szomorúan. A mondandójának első felétől megijedtem.
-
Mi a baja Lishának? – kérdeztem egy kicsit idegesen.
-
Siess – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet a doki, és letette. Értetlenül
meredtem a telefonra, majd felálltam és kisiette a zokniért meg a cipőért,
gyorsan magamra kaptam. Tisztában voltam vele, hogy anya és Crispin figyelnek,
de nem tudtam mit mondani nekik.
-
Elvisz valaki a dokihoz? – fordultam feléjük.
-
Majd én elviszem. –mondta Crispin anyának, majd felé fordult és nyomott egy
puszit az arcára és elindult az ajtó felé. Oda mentem anyához, aki értetlenül
állt a lépcső aljánál, és megpusziltam a homlokát.
-
Mi baj? – kérdezte komolyan.
-
Nem tudom, anya. Tényleg. –mondtam én is komolyan.
-
Minden rendben lesz, drágám. – mondta megnyugtatóan, majd az ajtó felé intett a
fejével, jelezve, hogy ideje elindulni.
Kint
egy fekete BMW X5- ös várta, hogy beszálljak.
-
Nem rossz kocsi – jegyeztem meg, amikor már elindultunk.
-
Kösz. – bólintott. – Hova is megyünk?
Elmondtam
neki, majd idegesen dobolni kezdtem a lábamon a kezemmel.
-
Ki a lány? – kérdezte mosolyogva, miközben lazán vezetett a tömegben.
-
Bonyolult. – válaszoltam kitérően, mire rám nézett – Tényleg az. – erősködtem.
-
Hát jó – hagyta rám. Az út többi részét csendben tettük meg.
-
Ott jó is lesz. – mutattam a diliházra. Megálltunk én meg kiszálltam. – Köszi –
szóltam még vissza a vállam felett.
Befelé
menet odaköszöntem az öreg hölgynek a recepción, és rögtön Marta ajtaja felé
vettem az irányt. Benyitottam, és megtorpantam. Nem kifejezetten erre
számítottam. A doki éppen a földön guggolt és a szétszóródott papírjait
szedegette össze. Mintha könnyes lett volna az arca. Körülnéztem, és a kanapé mellett
ülő Lishára tapadt a tekintetem. A földön ült, térdeit felhúzta és kezeivel
ölelte. Fejét összekulcsolt kezeire támasztotta, és előre hátra hintázott. Úgy
nézett ki, mint aki teljesen összetört, elveszett.
-
Mi történt vele? – kérdeztem a dokitól, és a lány felé intettem a fejemmel.
-
Összeomlott. –mondta elcsukló hangon. – Az én hibám. –tette hozzá halkan.
-
Mi történt? – kérdeztem. Ő csak a fejét rázta, majd letörölte a könnyeket az
arcáról, és kiment a szobából. Hát, oké. Szuper. Itt hagyott egy összeomlott,
amúgy is labilis lánnyal.
Halkan
oda sétáltam Alishához, és leguggoltam elé. Nem voltam biztos benne, hogy mi
lesz a reakciója, ha megérintem, ezért nem nyúltam hozzá.
-
Hé. – szóltam halkan – Alisha?
Nem
kaptam semmi reakciót, ezért mással kellet, hogy próbálkozzak.
-
Én vagyok az. West. – mondtam, és erre már felemelte a fejét.
A
szemei vörösek voltak, feltehetőleg a sírástól. Szemfestéke is látott már jobb
napokat, de nem folyt el nagyon.
-
West? Tényleg te vagy az? – suttogta elfúlóan. Istenem! Annyira kétségbeesett
volt a hangja.
-
Igen, én. Teljes életnagyságban. – próbáltam vicces hangnemet megütni, de nem
sikerült. Felismerés csillant szemében, majd a nyakamba ugrott, sírt. Nem, ez
nem sírás. Ez már a zokogás. Egész testét rázta a zokogás. Deja vum volt.
Nem
szeretem, ha lányokat/nőket látok sírni. Főleg akkor nem, ha ismerem őket, és a
karjaimban vannak. Nem azért, mert nem tudom elviselni a könnyeket, hanem
azért, mert teljesen tehetetlennek érzem magamat közben. Minden erőmmel azon
vagyok, hogy enyhítsek a fájdalmán, de csak annyit tehetek, hogy szorosan
tartom a karjaim közt, és megnyugtatóan simogatom a haját, hátát. Most is ezt
tettem. Szorosan köré fontam karjaimat, felemeltem a földről és leültem vele a
kanapéra. Összekuporodott az ölemben, kezével a nyakamat ölelte körbe, és a
nyakamba folytatta a sírást. Én egyenletesen simogattam a hátát, arcomat
rádöntöttem a fejére. Így ültünk egy ideig, majd arra lettem figyelmes, hogy
már nem sír, és nem is ölel annyira szorosan. Gyengéden eltoltam magamtól, és
belenéztem könnyes szemeibe. Ő is engem keresett tekintetével és, amikor
megtalálta szemeimet, nem is engedte el.
-
Szia. – mosolyogtam rá kedvesen.
-
Ez de egy elcseszett helyzet. – mondta keserűen, majd felnevetett.
-
Jó tudni, hogy a humorod nem változott semmit. – mondtam neki.
Megpróbált
felállni, de segítenem kellett neki, mert különben hanyatt esett volna a saját
lábaiban.
-
Hogy kerülsz te ide, amúgy? – kérdezte.
-
A doki felhívott, hogy jól jönne egy kis segítség. – vontam vállat lazán.
-
Hát persze. Miután kiborított másra hárítja a feladatot, hogy egy összetört
lánynak gondját viseljék. – mondta keserűen, és látszott rajta, hogy megint a
kiborulás szélén áll.
-
Hé! – mondtam, és odaléptem hozzá, majd a vállára tettem a kezem. – Mi történt?
– kérdeztem lágyan.
-
Marta közölte velem, hogy jövőre elköltözik a férjével együtt, ezért nem tudok
menni hozzájuk. Mikor betöltöm a 18-at, ami nem mellesleg január közepe,
repülök az intézetből, és nagy valószínűséggel az utcán fogok lakni. – mondta teljesen
színtelen hangon. De nem tudta elrejteni a könnyeket az arcán. Két kezem közé
fogtam gyönyörű arcát, és hüvelykujjaimmal letöröltem a kósza könnycseppeket.
-
Megoldjuk, oké? – kérdeztem gyengéden, de nem nagyon tudtam, hogy a jó életben
fogok segíteni neki ebben. Válasz helyett ráborult a mellkasomra, és szorosan
ölelt.
-
Nem is ismerlek. – suttogta. – Mégis jobban meg tudsz nyugtatni, mint bárki az
elmúlt egy évben.
-
Ez kölcsönös – suttogtam a hajába, majd beszívtam az illatát.
Amikor
elhúzódott tőlem körül nézett az irodában, és felnevetett.
-
Jól nézd meg, amit itt látsz. – fordult felém – Ezt itt mind én csináltam, és
határozottan a labilis kifejezés illik rám most. Asszem haza kéne mennem. – ezt
már csak lehelte, de nem találtam ebben a mondatban semmi pozitívot.
-
Szerintem az tenne most jót neked, ha szépen velem jönnél. – mondta és már
tereltem is kifelé az ajtó felé. – Elviszlek hozzám, és főzök neked valami
fincsit. – a derekánál öleltem az egyik kezemmel, míg a másikkal az ajtót
tartottam neki. Az ajtó előtt ült a doki, mellette a recepciós hölgy. A doki
felállt, de a fej rázásomat látván, sírva rogyott vissza a székre. Szerény
véleményem szerint nem tenne most jót Lisha állapotának, ha még a dokival is
foglalkoznia kéne.
Rendeltem
egy taxit az épület elé, már épp készültem beülni Alisha mellé, amikor meg
hallottam Mrs Adams hangját a hátam mögött.
-
Igen? – kérdeztem, félig a kocsiban, félig a járdán állva.
-
Ne hagyd egyedül. Idegileg összeomlott, önveszélyes. Nem szeretném, ha a
korházban kéne legközelebb látnom. – láttam a doki szenvedését az arcára írva,
és megsajnáltam egy kicsit.
-
Nem hagyom magára – ígértem, majd eszembe jutott valami. –Szerintem, a holnapi
találka elmarad, de szólok, ha változna.
-
Rendben. – majd intette egyet, én meg beszálltam a taxiba, és átölelte Lisha
vállát, aki hozzám bújt. Megmondtam a taxisnak a címet, majd a szomorú,
összetört lány fejére hajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, mit mondok
anyának otthon, ha meglátja Lisha kinézetét, aki ma feketébe öltözött. Remélem,
segít majd.
Mikor jön a kövi rész? Siethetnél!:D Nagyon jó a blogod, és ügyi vagy! Remélem folytatod az írást!! <3
VálaszTörlésPuszi:Liza