Halihóóó! Tudom, hogy nincs mentség arra, hogy ilyen sokáig nem voltam. De dolgoztam, meg minden. Hoztam a következő részt, és jövő héten be is fejezem. Remélem mindenkinek jól telt a nyara, én személy szerint még nyújtanám egy kicsit. mindegy is....jó olvasást kívánok minden kedves kitartó olvasómnak, remélem tetszeni fog!:)

3. rész – December 22. szerda / 2

- Nagyon tehetséges vagy. – mondta anélkül, hogy hátra fordult volna.

- Kösz. – szóltam neki már a gardróbból. – Anya? – kérdeztem, miközben felvettem egy fekete hosszú gatyát, egy szürke pólót, és megfogtam egy pár zoknit meg a szürke Converse-met.

- Lefeküdt aludni, de szerintem csak fekszik, és azt várja, mikor mész be hozzá – fordult hozzám, az egyik kezében egy rajzot tartva – Ez a rajz kiemelkedik az összes közül. Miért?

- Az egy egész hátas tetoválás. Nagyon körültekintőnek kellett lennem, mert a tetoválónak is nagyon fontos volt a lány.  – ennél többet nem nagyon akartam elárulni neki, mert nagyon személyesnek tartom azt a rajzot. – Mennyi az idő?

- Ügyes vagy, jól terelsz. – bólogatott mosolyogva, majd visszarakta a rajzot oda, ahol volt. – Egyébként három óra van. Kicsit elment az idő.

Erre nem tudtam mit válaszolni, ezért levágtam magam az ágyamra és elkezdtem felhúzni a zoknit, majd a cipőt is. Már a cipőfűzőt kötöttem, amikor Crispin újra megint megszólalt.

- Tudom, hogy nem könnyű neked, de anyádnak szüksége van rád. – szólásra nyitottam a szám, de leintett. – Csak hallgass meg, Silvester. Szóval, tudom, hogy ez most furcsa, és úgy érzed, hogy szándékomban áll betörni közétek, de nem. Nincsenek ilyen szándékaim, tudom milyen, ha egy új családtag jön egy összenőtt családba. Nem megnyerni akarlak azzal, amit mondani fogok, de nekem az anyám helyére jött egy új, pótanya. És hidd el, tudom milyen az, ha valaki szét akar szedni egy családot. Az apám őrülten szerette ezt az új nőt, és miközben én egyre távolabb kerültem a tulajdon apámtól, az az idegen nő pedig egyre közelebb. Ekkor hét éves voltam, anyám halott volt, az apám meg szépen szólva le se szart. Bent lakásos iskolába küldtek, mert a nő ezt jónak látta, apám meg függött attól a hárpiától. Akkor láttam utoljára az apámat, amikor kirakott a suli előtt. Elköltöztek, én meg a nagybátyámékhoz mentem haza minden hétvégén, és ünnepnapon. Én nem szeretnék ilyen lenni. Csak bízz bennem egy kicsit, kérlek. Szeretem anyádat. És téged is szeretnélek mindennél jobban megismerni, meg persze a húgodat is. – ezzel befejezte. Nem jött oda megölelni, csak állt az ajtókeretnek dőlve és nézett. A válaszomra várt.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt, de nem ígérhetek semmit. – asszem elég diplomatikus voltam. Elmosolyodott és bólintott egyet.

- Remélem, még beszélsz anyukáddal mielőtt elmész. – mondta a válla felett, és már ott sem volt.

Ott maradtam egyedül a szobámban. Ránéztem az íróasztalon álló órára. 15:31. Fél óra alatt oda érek a dokihoz gördeszkával, úgyhogy van még egy órám, hogy kibékítsen anyukámat.

Levettem a cipőmet, meg a zoknit, amit az imént vettem fel. Mezítláb sétáltam le a lépcsőn, majd megálltam anya ajtaja előtt és bekopogtam.

- Gyere be – szólt ki.

Benyitottam. A szobája vörös és fehér. Egy baldachinos ágy áll a közepén, mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel. A fal mellett jobbra, egy komód, fölötte egy tükörrel. Az ágy és a komód fából vannak, feketére festve. Egy láda van az ágy lábánál, vele szemben meg egy tévé a falon. Anyának könyvek vannak a polcokon, ballra az ágytól. Két fotel van az ágy és a tévé között. Egy gardrób van még a szobából nyíló ajtó mögött, és nagy valószínűséggel, ebben a gardróbban rend van, nem úgy, mint az enyémben. Az ablakon, és a terasz ajtón is be volt húzva a sötétítő függöny, így nem láttam semmit, amíg anya fel nem kapcsolta az éjjeliszekrényen lévő olvasó lámpáját.

Az ágy jobb oldalán feküdt, összegömbölyödve, smink nélkül, melegítőben és kisírt szemekkel. Becsuktam magam mögött az ajtót és odasétáltam hozzá. Leültem mellé az ágyra. Két kezem közé fogtam az arcát és nyomtam egy puszit a homlokára.

- Annyira sajnálom – suttogtam a még mindig homlokának. Felült, hogy egy szintben legyünk, és átölte a nyakam. Arcát a nyakam mélyedésébe rejtette, és hagytam, hogy kisírja magából. Átöleltem, és szorosan tartottam. Amikor már egy kicsit lenyugodott eltoltam magamtól, és letöröltem a könnyeit.

- Mennyi idős? – kérdeztem kedvesen, mire a hasához nyúlt és kedvesen elmosolyodott. Mit meg nem érnek nekem ezek a mosolyok.

 - Hat hetes. – mondta, majd a szemembe nézett. – Annyira sajnálom, hogy nem mondtam neked semmit se. Annyira boldog voltam, és nem figyeltünk rendesen, de mindketten szeretnénk, és nagyon boldog lennék, ha te is örül neki. – mindeközben a kezemet szorongatta.

- Hidd el, hogy örülök, csak egy kicsit hirtelen jött most. – mondtam, és ez is volt az igazság. Semmi bajom egy kis tesónak, meg azzal se, hogy anya megint férjhez megy, de ez is sok volt egyszerre.  – Mikor kérte meg a kezed?

- Tegnap. Megkérte a kezem, én meg közöltem vele, hogy apa lesz. – mondta elpirulva. Oké, azt hiszem a többit én is kitalálom. – Akkor minden oké? – kérdezte egy kicsit félénken.

- Ide is fog költözni? – kérdeztem, anya meg bólintott, mire kicsit hangosan fújtam ki a levegőt. – Kicsit furcsa lesz, de majd megbirkózok vele.  – feleltem.

- Köszönöm – mondta, majd megint a nyakamba borult. Átöleltem, és megint szorosan tartottam. Egy ideje már így lehettünk, mert egyszer csak Crispin nyitott be a szobába, a kezében Lisha telefonjával, amiből a Who are you szólt.

- Gondolom ez a tied. – nyújtotta át nekem az Iphone 5-öt. – Már vagy negyedszerre csörög, ezért gondoltam behozom.

Elvettem a telefont. Ismeretlen szám hívott.

- Igen? – szóltam bele a telefonba – Itt Silvester Contreras.

- Silvester? Hála istennek.  – hallottam egy ismerős hangot.

- Mrs Adams? – kérdeztem – Miben segíthetek?

- Nagyon hálás lennék, a be tudnál most jönni. Sürgős. – mondta, és hallottam a hangján, hogy valami nem stimmel.

- Mi a gond, doki? – kérdeztem

- Egyelőre, legyen annyi elég, hogy Alishának szüksége van egy támaszra. Aki jelen esetben nem én vagyok. – mondta szomorúan. A mondandójának első felétől megijedtem.

- Mi a baja Lishának? – kérdeztem egy kicsit idegesen.

- Siess – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet a doki, és letette. Értetlenül meredtem a telefonra, majd felálltam és kisiette a zokniért meg a cipőért, gyorsan magamra kaptam. Tisztában voltam vele, hogy anya és Crispin figyelnek, de nem tudtam mit mondani nekik.

- Elvisz valaki a dokihoz? – fordultam feléjük.

- Majd én elviszem. –mondta Crispin anyának, majd felé fordult és nyomott egy puszit az arcára és elindult az ajtó felé. Oda mentem anyához, aki értetlenül állt a lépcső aljánál, és megpusziltam a homlokát.

- Mi baj? – kérdezte komolyan.

- Nem tudom, anya. Tényleg. –mondtam én is komolyan.

- Minden rendben lesz, drágám. – mondta megnyugtatóan, majd az ajtó felé intett a fejével, jelezve, hogy ideje elindulni.

Kint egy fekete BMW X5- ös várta, hogy beszálljak.

- Nem rossz kocsi – jegyeztem meg, amikor már elindultunk.

- Kösz. – bólintott. – Hova is megyünk?

Elmondtam neki, majd idegesen dobolni kezdtem a lábamon a kezemmel.

- Ki a lány? – kérdezte mosolyogva, miközben lazán vezetett a tömegben.

- Bonyolult. – válaszoltam kitérően, mire rám nézett – Tényleg az. – erősködtem.

- Hát jó – hagyta rám. Az út többi részét csendben tettük meg.

- Ott jó is lesz. – mutattam a diliházra. Megálltunk én meg kiszálltam. – Köszi – szóltam még vissza a vállam felett.

Befelé menet odaköszöntem az öreg hölgynek a recepción, és rögtön Marta ajtaja felé vettem az irányt. Benyitottam, és megtorpantam. Nem kifejezetten erre számítottam. A doki éppen a földön guggolt és a szétszóródott papírjait szedegette össze. Mintha könnyes lett volna az arca. Körülnéztem, és a kanapé mellett ülő Lishára tapadt a tekintetem. A földön ült, térdeit felhúzta és kezeivel ölelte. Fejét összekulcsolt kezeire támasztotta, és előre hátra hintázott. Úgy nézett ki, mint aki teljesen összetört, elveszett.

- Mi történt vele? – kérdeztem a dokitól, és a lány felé intettem a fejemmel.

- Összeomlott. –mondta elcsukló hangon. – Az én hibám. –tette hozzá halkan.

- Mi történt? – kérdeztem. Ő csak a fejét rázta, majd letörölte a könnyeket az arcáról, és kiment a szobából. Hát, oké. Szuper. Itt hagyott egy összeomlott, amúgy is labilis lánnyal.

Halkan oda sétáltam Alishához, és leguggoltam elé. Nem voltam biztos benne, hogy mi lesz a reakciója, ha megérintem, ezért nem nyúltam hozzá.

- Hé. – szóltam halkan – Alisha?

Nem kaptam semmi reakciót, ezért mással kellet, hogy próbálkozzak.

- Én vagyok az. West. – mondtam, és erre már felemelte a fejét.

A szemei vörösek voltak, feltehetőleg a sírástól. Szemfestéke is látott már jobb napokat, de nem folyt el nagyon.

- West? Tényleg te vagy az? – suttogta elfúlóan. Istenem! Annyira kétségbeesett volt a hangja.

- Igen, én. Teljes életnagyságban. – próbáltam vicces hangnemet megütni, de nem sikerült. Felismerés csillant szemében, majd a nyakamba ugrott, sírt. Nem, ez nem sírás. Ez már a zokogás. Egész testét rázta a zokogás. Deja vum volt.

Nem szeretem, ha lányokat/nőket látok sírni. Főleg akkor nem, ha ismerem őket, és a karjaimban vannak. Nem azért, mert nem tudom elviselni a könnyeket, hanem azért, mert teljesen tehetetlennek érzem magamat közben. Minden erőmmel azon vagyok, hogy enyhítsek a fájdalmán, de csak annyit tehetek, hogy szorosan tartom a karjaim közt, és megnyugtatóan simogatom a haját, hátát. Most is ezt tettem. Szorosan köré fontam karjaimat, felemeltem a földről és leültem vele a kanapéra. Összekuporodott az ölemben, kezével a nyakamat ölelte körbe, és a nyakamba folytatta a sírást. Én egyenletesen simogattam a hátát, arcomat rádöntöttem a fejére. Így ültünk egy ideig, majd arra lettem figyelmes, hogy már nem sír, és nem is ölel annyira szorosan. Gyengéden eltoltam magamtól, és belenéztem könnyes szemeibe. Ő is engem keresett tekintetével és, amikor megtalálta szemeimet, nem is engedte el.

- Szia. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Ez de egy elcseszett helyzet. – mondta keserűen, majd felnevetett.

- Jó tudni, hogy a humorod nem változott semmit. – mondtam neki.

Megpróbált felállni, de segítenem kellett neki, mert különben hanyatt esett volna a saját lábaiban.

- Hogy kerülsz te ide, amúgy? – kérdezte.

- A doki felhívott, hogy jól jönne egy kis segítség. – vontam vállat lazán.

- Hát persze. Miután kiborított másra hárítja a feladatot, hogy egy összetört lánynak gondját viseljék. – mondta keserűen, és látszott rajta, hogy megint a kiborulás szélén áll.

- Hé! – mondtam, és odaléptem hozzá, majd a vállára tettem a kezem. – Mi történt? – kérdeztem lágyan.

- Marta közölte velem, hogy jövőre elköltözik a férjével együtt, ezért nem tudok menni hozzájuk. Mikor betöltöm a 18-at, ami nem mellesleg január közepe, repülök az intézetből, és nagy valószínűséggel az utcán fogok lakni. – mondta teljesen színtelen hangon. De nem tudta elrejteni a könnyeket az arcán. Két kezem közé fogtam gyönyörű arcát, és hüvelykujjaimmal letöröltem a kósza könnycseppeket.

- Megoldjuk, oké? – kérdeztem gyengéden, de nem nagyon tudtam, hogy a jó életben fogok segíteni neki ebben. Válasz helyett ráborult a mellkasomra, és szorosan ölelt.

- Nem is ismerlek. – suttogta. – Mégis jobban meg tudsz nyugtatni, mint bárki az elmúlt egy évben.

- Ez kölcsönös – suttogtam a hajába, majd beszívtam az illatát.

Amikor elhúzódott tőlem körül nézett az irodában, és felnevetett.

- Jól nézd meg, amit itt látsz. – fordult felém – Ezt itt mind én csináltam, és határozottan a labilis kifejezés illik rám most. Asszem haza kéne mennem. – ezt már csak lehelte, de nem találtam ebben a mondatban semmi pozitívot.

- Szerintem az tenne most jót neked, ha szépen velem jönnél. – mondta és már tereltem is kifelé az ajtó felé. – Elviszlek hozzám, és főzök neked valami fincsit. – a derekánál öleltem az egyik kezemmel, míg a másikkal az ajtót tartottam neki. Az ajtó előtt ült a doki, mellette a recepciós hölgy. A doki felállt, de a fej rázásomat látván, sírva rogyott vissza a székre. Szerény véleményem szerint nem tenne most jót Lisha állapotának, ha még a dokival is foglalkoznia kéne.

Rendeltem egy taxit az épület elé, már épp készültem beülni Alisha mellé, amikor meg hallottam Mrs Adams hangját a hátam mögött.

- Igen? – kérdeztem, félig a kocsiban, félig a járdán állva.

- Ne hagyd egyedül. Idegileg összeomlott, önveszélyes. Nem szeretném, ha a korházban kéne legközelebb látnom. – láttam a doki szenvedését az arcára írva, és megsajnáltam egy kicsit.

- Nem hagyom magára – ígértem, majd eszembe jutott valami. –Szerintem, a holnapi találka elmarad, de szólok, ha változna.

- Rendben. – majd intette egyet, én meg beszálltam a taxiba, és átölelte Lisha vállát, aki hozzám bújt. Megmondtam a taxisnak a címet, majd a szomorú, összetört lány fejére hajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, mit mondok anyának otthon, ha meglátja Lisha kinézetét, aki ma feketébe öltözött. Remélem, segít majd.

Hát, nagyon régen hoztam ár részt, és nagy részt az év vége miatt, a nyelvvizsgák és a felvételik miatt volt, de az is közbe játszott, hogy nem volt kedvem begépelni a gondolataimat. De ma este valahogy összegyűjtöttem erőmet, és leírtam az első felét ennek a résznek, és lehet, hogy csak három részben tudom kirakni, de minél előbb megpróbálom összehozni a többi részét is.

3. rész – December 22. szerda / 1

Egy nagy huppanásra ébredtem fel. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, és azt kellett észre vennem, hogy én voltam az, aki huppant egy nagyot. Ugyanis leestem a kanapéról. Most, hogy ezt végig gondoltam, éreztem, hogy kezd fájni a fejem, az eséstől. Lassan feltápászkodtam a szőnyegről, hogy megnézzem mennyi az idő. 9:58 –at mutatott a tévé. A zene még mindig szólt, de most már nem olyan hangosan, mint amikor elaludtam este, amiből arra következtettem, hogy anya már itthon van, és ő halkította le. Odaléptem a hifihez és kinyomtam a zenét, mert most nem volt hangulatom hozzá.

Hangokat hallottam a konyhából, ezért elindultam felé. Közben elhaladtam a tükör előtt, és belepillantottam. A tükörből egy nagyon fáradt szemű, de egész helyes srác nézett vissza rám, akin látszott, hogy most kelt, mivel a szürke melegítőgatya kicsit ferdén állt rajta, kockás hasán pedig a kanapé gyűrődései által kialakított térképet lehetett látni. A hajam szanaszét állt, és mivel nem viseltem pólót a tetoválásaim is láthatóvá váltak. A mellkasom baloldali részén, a szívem fölött egy régi stílusú iránytű képe látszik, aztán van egy felirat a jobb oldalamon, amin fentről lefelé az olvasható, hogy „nao existe como aquele tao impossível”, ami annyit tesz ki, hogy nem létezik lehetetlen. Ezt akkor döntöttem el, hogy magamra varratom, amikor megtaláltam a húgomat, de csak évekkel később került a testemre. Ezeken kívül még egy van, a bal lapockámon, ferdén két sorban, „el inferno vacío, porque les diablos están todo aquí”, a pokol üres, mert az ördögök mind itt vannak. Meg ugye van még egy, ami a bal felkarom belső felén található, ahol pedig az szerepel, hogy „el adlátere da le muerte”, ennek pedig már meséltem a keletkezéséről, és a jelentéséről is. Miután megigazítottam a gatyám folytattam az utamat a konyha irányába, ahonnan nem csak anya hangját véltem felfedezni, hanem egy mélyebb férfihang is hallatszott. Ez kíváncsivá tett, ezért gyorsítottam lépteimen.

Mikor oda értem az ajtóhoz földbe gyökerezett a lábam. Valószínű, hogy nem erre számítottam. Anyám egy férfi ölében ült, aki épp pirítóssal etette. Hozzátenném, hogy az én lekvárom volt anya szendvicsén.

- Ne is zavartassátok magatokat. – mondtam lazán, majd elindultam a hűtő felé, hogy igyak egy pohár narancslét. Erre mindketten felém fordították a fejüket, és láttam, hogy anya egy zavarba jött attól, hogy ilyen helyzetben látom őt. A férfi nem az arcomba nézett, hanem először a tetoválásaimon akadt meg a tekintete, mintha nem erre számított volna. Lehet, hogy anya mondott egy-két dolgot rólam neki, de esélyes, hogy nem mondta közé azt a tényt, hogy az ő drága fia szét van tetoválva. Miután végzett a mellkasom szemléletével kíváncsian nézett az arcomba, majd a szemembe. Megemelte a szemöldökét, majd amikor látta, hogy nem igen szimpatizálok azzal, hogy az anyámmal az ölében van, finoman megfogta a derekát, és talpra állította, majd oda lépett hozzám, és a kezét nyújtva bemutatkozott:

- Crispin Forester vagyok. – mondta még mindig a kezét nyújtva, majd amikor észrevette, hogy nem áll szándékomban megfogni, leejtette maga mellé. Anyára néztem, aki meg engem nézett szigorú arccal. Nem foglalkoztam vele, csak odaléptem a hűtőhöz, hogy ki vegyem, amiért elindultam. Kinyitottam a hűtőt és kivettem a narancslét, majd a szekrénybe nyúltam egy pohárért, és kivettem a poharamat, majd öntöttem bele gyümölcslét. Amikor megfordultam anya Crispin mellett állt, aki a derekát ölelte az egyik kezével, míg a másikkal egy hajtincset simított a füle mögé. Lazán neki dőltem a konyha pultnak és most megengedtem magamnak, hogy jobban szemügyre vegyem a pasit. Markáns arcán egy kicsit hegyes orr, szép ívű száj és egy sötét szempár jellemezte. Bajusza, szakálla nem volt, szerencsére. Haja sötét szőke, közép hosszú, egy kicsit bezselézve, de nem vitte túlzásba, és neki így állt jól. Közel olyan magas lehetett, mint én, sötét farmert viselt, egy sötét inggel, amit deréknál betűrt. Egy kicsit gyűrött volt, ami arra engedett következtetni, hogy tegnap este is ezt viselte. Erre az észlelésre anyára néztem, aki ugyan azt a ruhát viselte, ami tegnap is rajta volt, amikor kirakott a dili dokinál. Ezek szerint ő volt az a titokzatos férfi, akivel anya találkozott. És ahogy most elnéztem őket, szerintem nem is először találkoztak. Ott álltak, és egymást nézték, olyan pillantással, amitől olyan érzésem lett, hogy nekem nem lenne szabad most itt lennem. És ekkor elkövettem egy oltári hibát, anya kezére néztem. Majdnem kiesett a kezemből a pohár, de inkább gyorsan belekortyoltam, mert biztos, hogy valami sértőt mondtam majdnem. Ugyanis anya kezén egy gyémántgyűrű csillogott. Megittam a narancslét, és anyára néztem megvetően.

- Esto que puede seriamente! (ezt nem mondhatod komolyan) – szóltam neki spanyolul, mert feltételeztem, hogy az újdonsült vőlegény nem tudja ezt a nyelvet beszélni. Anya rám nézett, majd amikor meglátta az arckifejezésemet ellépett Crispintől.

- Mire gondolsz? – kérdezte angolul.

- El anillo. (a gyűrűre) – mondtam úgy, mintha egyértelmű lenne. Anya ránézett a kezére, majd odasétált hozzám, és bűnbánóan a szemembe nézett. Már majdnem meghatódtam. De csak majdnem. - ¿se puede hablar a Español?( tud spanyolul beszélni?) – böktem a fejemmel a pasi felé, mire anya is ránézett, majd vissza rám, és megrázta a fejét.

- Por lo tanto, deseo que hablaría en inglés. (ezért szeretném, ha angolul beszélnél) – mondta nekem – Non chingues con ella! (ne baszogassd!) – mondta jelentőség teljesen majd egy percig, csak néztük egymást, majd megadóan bólintottam, és ő ellépett mellőlem, és leült az egyik székre. Én meg ránéztem a pasira, aki hol egyikünket, hol pedig a másikunkat nézte. Oda léptem hozzá, és kinyújtottam a kezemet felé. Először a karomra, majd a szemembe nézett, majd elfogatta a felé nyújtott kezemet.

- Silvester Contreras – mutatkoztam be, majd csak ott álltunk egymással szemben, és néztük egymást.

- Tudom, mit gondolhatsz most, de nem szeretném, ha utálnál azért, mert én leszek a nevelőapád. Nem akarom helyettesíteni, azt akit szerettél. – mondta tök komolyan, mire kérdőn néztem anyára, aki lesütött szemmel babrálta a gyűrűt az ujján.

 - Oké, akkor most mondok pár dolgot magamról. Először is, fogalmam sincs arról, hogy anya mit mondott apámról, de nem szeretem, és, hogy valaha szerettem az is kérdéses. Másodszor, nem érdekel ki maga, sem az, hogy honnan jött, csak annyi, hogy nekem ne beszéljen arról, hogy megért, mert kibaszottul kétlem, hogy bármit is tudna, értene abból, ami bennem van, vagy azt, aki vagyok. Harmadszor pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem ne kezd el játszani itt az apa figurát, mert menten rosszul leszek tőle, tőled. – és ezzel be is fejeztem a mondani valómat ennek a fazonnak, majd anyával beszélek, négyszemközt.

- Megpróbálom elmagyarázni neked, hogy én mire gondoltam. – mondta Crispin teljesen nyugodtan, mintha az előbb csak a holnap időjárást közöltem volna. – Nekem szándékomban sem állt játszani az apa figurát, és nem is fogom. Abban igazad van, hogy nem ismerlek, de ezen változtatni áll szándékomban, mivel minden jel szerint, egy család leszünk, mi hárman – itt egy kicsit megfeszültem, mert nem említette meg Biankát, és hallottam, ahogy anya is sziszegve vette a levegőt nyilván a reakciómtól félt. Crispin azonban folytatta, mert valószínűleg észre se vette a helységben létre jövő feszültséget. – és nem áll szándékomban rosszban lenni veled. Szeretem anyádat, és nem szeretném elveszíteni. Ezért szeretném, ha jobban ki tudnánk jönni egymással, nem kell, hogy apa legyek, mert nem vágyom a szerepre, sokkal inkább a haverod akarok lenni. Szerintem, így mindkettőnknek sokkal könnyebben menne. – fejezte be, majd kérdőn nézett, hol anyára, hol rám, már megint.  – Lemaradtam valamiről? – kérdezte anyától, aki úgy tett, minthogyha a gyűrű elvonná minden figyelmét, így nem tud válaszolni.

 - Te csak azt mondtad, hogy hárman – kezdtem lassan, mire bólintott, anya pedig felállt, és odasétált kettőnk közé, mintha attól félne, hogy neki ugrok leendő „apámnak”. – de nekem van egy húgom, Bianka, aki apámmal él, Spanyolban. Azt hittem anya mindent elmondott neked rólunk. – mondtam, de a mondandóm végét már anyához címezve.

- És el is mondta, csak én elfelejtettem, mert annyi minden új, még nekem, hirtelen lesz egy fiam, persze csak idézőjelesen, egy menyasszonyom, és az üzletről még nem is beszéltem. Bocsánat, hogy ki ment a fejemből.  – mondta, és azt vettem észre, hogy kezdem meg kedvelni. Ebből az arcomra is kiülhetett valami, mert anya elmosolyodott, majd oda jött hozzám, és megölelt. Köré fontam a karjaimat, majd amikor elengedtem, hirtelen megszédült. Elkaptam, majd visszaültettem a székre.

 - Mi baj van? – kérdeztem és kezdtem aggódni anya miatt. Crispin mellém térdelt anya elé, és anya combján összekulcsolta az ujjaikat.

- Szerintem jobb lenne, ha elmondanád neki – mondta anyának, aki ezek után félve rám nézett. Rossz érzésem támadt. Csak nem…

- Terhes vagyok, Sid. - suttogta anya a tekintetét az enyémbe fúrva. Hirtelen nem tudtam mit mondani, vagy tenni, csak néztem bambán anyát. Felálltam, és elindultam a lépcső felé, mert nem tudtam volna mit mondani nekik.

- Silvester – hallottam anya elfúló hangját, majd azt, hogy sírni kezd.

- Adj neki egy kis időt. Sok az így neki egyszerre, fel kell dolgoznia, és utána már jobb lesz. – hallottam Crispin nyugtató szavait, még mielőtt becsuktam volna a szobám ajtaját. És mennyire igaza volt! Ez így nagyon sok volt egyszerre, és nehéz volt feldolgozni.

Fogtam magam, és bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, és kimossam a fejem, utána majd beszélek anyával is. Végeztem a zuhannyal, és amikor egy törölközővel a derekamon beléptem a szobámba, Crispin állt az íróasztalomnál, nekem háttal, és a rajzaimat nézegette.

Sziasztok! Kicsit elcsúsztam, nem mintha ígértem volna valamit, csak hát van egy saját elvárásom, és egy kicsit később hoztam a részt, mint akartam. Nem fogok mentegetőzni, nem hiszem, hogy szoktam volna. Remélem tetszik majd ez a rész is. Jó olvasást hozzá!

2. rész - december 20. hétfő – 21. kedd /2.

Arra keltem, hogy valaki a fejemet simogatja. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és anya bűnbánó arcával találtam szemben magam. Elképzelni se tudtam, hogy mi lehet a baj, ezért gyorsan fel ültem, és kérdőn néztem rá.

- Mi történt? – tettem fel a kérdést, mivel nem nagyon akart megszólalni. A szemembe nézett, és rögtön tudtam, hogy ezt most nem fogja megosztani velem, mivel ahogy nyitottam a számat rögtön elfordította a fejét, majd fel állt.

- Később keltettelek véletlenül, úgyhogy kapkodd magad, elviszlek kocsival. – közölte velem normális hangnemben, majd ki ment a szobámból. Ennek meg mi a baja van már megint? Hát jó lenne tudni, de előbb túl kell élnem 2 órát a dili dokinál. Nagy sóhaj kíséretében ki másztam az ágyba, majd a gardrób elé vettem az irányt. Ki kaptam egy sötét farmert, egy fehér kapucnis pulcsit, ami olyan hatást kelt, mintha koszos lenne, de nem az. Felkutattam az egész szobámat, mire megtaláltam a fűzős bakancsomat, nem ilyen bumszli nagyot kell elképzelni, hanem azt, ami mostanában divatban van. Szóval azt is felvettem, majd hanyag mozdulattal betörtem a gatyám szárát a bakancs felső részébe, amúgy a bakancs a sötétszürke és a katona zöld között áll valahol, kicsit a szürke felé hajolva. Nagyon bírom. Ezek után bementem a fürdőbe, ahol szembe álltam a tükörrel. Nem vagyok a csúnyák közül való, és ezért nagyon sokan el is ítélnek rögtön egy egoista baromnak, pedig nem vagyok az. Nem tudom elmondani nektek, hogy hogyan is nézek ki, majd talán valaki lesz, aki elmondja, de anya a szemeimet emeli ki mindig. Nagyon erős fekete szemeim vannak, amik ha a nap felé nézek állítólag mélykék színűnek tűnnek, olyannak amilyenek anyáé is alapból. Hozzá tenném én, még nem nagyon láttam őket kéknek. De szerintem nem is fogom, ugyan is az ember nehezen néz egyszerre a nap felé, illetve egy tükörbe. Fogtam a hajzselét, majd kinyomtam egy adagot a tenyerembe, amit utána a hajamra kentem, hogy úgy álljon, ahogy én akarom. Nem túl hosszú, de nem is tüsis hajam van, ami szinten mélyfekete. Most is úgy állítottam be, hogy úgy tűnjön, mintha most keltem volna fel, de mégis látszódjon rajta az is, hogy nem véletlenül olyan amilyen. Miután megdicsértem magam magamnak kimentem az előszobába, és elkezdtem felfedező túrám a kabátok között. Komolyan mondom, amikor keresek egyet biztos, hogy mindegyiket megtalálom csak azt nem amelyiket pont keresem.

- Khm – hallom a hátam mögül, mire megpördülök a tengelyem körül, és anyával találom szembe magam…a fekete bőrkabátommal az ujjbegyein – Lassan indulnunk kéne, ha nem akarsz elkésni az első kezelésről. De előbb mindent visszaakasztasz a helyére, mert remélem nem akartad így hagyni nekem. – mosolygott rám, és mögém mutogatott. Megfordultam, és villám gyorsan a helyére raktam minden kabátot, majd anyára néztem, aki egy fekete simulós szoknyát viselt, sötétzöld selyem blúzt, aminek a nyakánál egy masnival lehet össze fogni a felső két oldalát, mindezek fölött pedig egy fekete, a szoknyához illő blézert viselt. A lábán egy fekete magas sarkú cipőt viselt, ami olyan szinten volt magas, hogy szerintem egy szinten volt a szemünk. Apropó szem, a szemét egy enyhe fekete smink emelte ki. Egy szóval anyukám elegáns és dögös volt egyszerre.

- Milyen csinos itt valaki ma délután. – kapott tőlem egy elismerő pillantást, mire szégyenlősen rám mosolygott.

- Miután ki tettelek a dokinál találkozóm lesz. – sütötte le a szemét.

- Hoppá. Csak nem randija lesz itt valakinek? – kérdeztem fülig érő mosollyal.

- De igen. – ismerte el fülig vörösödve, amit nem igazán tudtam hova tenni, mivel anyát még soha nem sikerült ilyen helyzetben találnom. Már éppen kérdezősködni akartam, de anya megint közbe vágott. – Majd beszélünk róla, ha haza jöttem, de most el fogsz késni. – és ezzel a mondattal a kezembe nyomta a dzsekimet, majd elindult a bejárati ajtó felé. Fel kaptam magamra a kabátot, majd büszkén elmosolyodtam, mivel megláttam a tükörképemet, és mit ne mondjak, meg voltam elégedve azzal, amit látok. Anya már a járda szélén állt a kocsival, amikor bezártam az ajtót. Elindultam a kocsi felé, és azt kellet érzékelnem, hogy nagyon süt a nap. Előkaptam a pilóta fazonú napszemüvegemet, majd beszálltam az anyósülésre anya mellé.

- Komolyan mondom néha elhinni is nehéz, hogy nem egy újságból vágtak ki. – sóhajtott anya, amit én egy bóknak fogtam fel.

- Ja, néha én is nehezen hiszem el, hogy milyen brutál jól nézek ki. – arcoskodtam egy kicsit, mert anyával lazán lehet az ilyeneket venni. Anya csak elkezdett röhögni rajtam. Mire lenyugodott már szinte ott is voltunk.

- Anya nekem ehhez semmi kedvem. – kezdtem el, hátha meg szakad a szíve a drága fián, de, mint azt sejtettem, megint süket fülekre találtam ezzel a témával kapcsolatban.

- Nem. Ezt már megbeszéltük egyszer, és tényleg nincs most időm erre a vitára. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben. Mivel ezen kívül mást nem is nagyon tudtam volna mondani, az út hátralévő részét csöndben tettük meg, csak a rádió volt az egyetlen zajforrás. Kb 5 percig még mentünk, de azután anya megállt az autóval és felém fordult.

- Nagyon szeretném, ha normálisan viselkednél. Legalább az első nap ne készítsd ki a dokit. – nézett rám keményen, mire megadóan bólintottam.

- Persze, hogy nem fogom…ma. De ha elkezd cseszekedni velem, akkor biztos, hogy nem hagyom magam, és ezzel te is tisztában vagy. – mondtam neki

- Igen, tudom. – sóhajtott egyet lemondóan – Az orvos helyében csak remélni tudom, hogy semmivel se bassza fel az agyad, drágám.

- Hát, igen ezt én is csak remélni tudom. – értettem vele egyet, majd áthajoltam az oldalára és magamhoz öleltem.

- Aztán csak okosan azon a randin. – figyelmeztettem egy pimasz mosollyal az arcomon, amikor már az ajtót akartam becsukni.

- Úgy lesz. – mondta, majd elhajtott.

Megfordultam, és egy óriási nagy épülettel találtam magam szemben, aminek a faláról omladozott a festék. Beléptem az ajtón és a recepciós asztalhoz mentem. Egy öreg néni ült a pult mögött, és épp telefon volt a fülén. Felém nézett, majd gyorsan beleszólt a kagylóba.

- Drágám, most le kell tennem, de perc és visszahívlak, puszi. – majd villámsebességgel lecsapta a kagylót

- Jó napot. Miben segíthetek?  - kérdezte egy mosoly keretében.

- 5- re volt időpontom, de elkéstem egy kicsit. – mondtam unottan, és az órára néztem a szemben lévő falon. 5:19 .

- Silvester Contreras? – nézett felém kérdőn, mire csak bólintottam egyet. – A doktor nő már várja. – intett a fejével az első ajtó irányában, mire én elindultam arra. Meg álltam az ajtó előtt, amin egy névtábla volt, Dr. Marta Adams. Ez állt rajta. Akkor biztosan ő lesz a doki. Kopogtam kettőt, mire egy kellemes hang szólt, hogy szabad.

Benyitottam, és egy kellemes kicsi szobában találtam magam. A szoba közepében egy íróasztal volt, mögötte ült, feltételezéseim szerint Dr. Adams, nekem háttal pedig egy lány ült, mellette egy üres székkel. Az asztal mögött polcok voltak a falon, mindenféle növénnyel, könyvekkel meg kis kacatokkal tele rakva.

- Késett 20 percet. Az elkövetkezendő időkben ez nem fordulhat elő. – nézett rám Dr. Adams halványkék tekintetével. Rövid haja nagyon illett az arcához, és szemüvegéhez is egyaránt. Nadrág kosztümöt viselt, egy rózsaszínű inggel a gatyájába tűrve. A cipőjét nem láthattam az asztaltól, de bármibe lefogadtam volna, hogy magas sarkú cipőt visel. – Én Dr. Marta Adams vagyok, a hölgy meg itt előttem Alisha Bones. Ő is az egyik páciensem, és szeretném, ha kedves lenne vele szemben. – kért meg a doki.

- Mindenképpen megpróbálom ezt a kérését teljesíteni, Dr. Adams. – mondtam ki gyúnyosan a nevét, mire kaptam egy haragos pillantást. Hát, mit ne mondjak, nem a legjobban kezdtem az, biztos.

- Alisha, ő itt Silvester Contreras, a párod, aki ezen túl pontosan fog érkezni a közös kezelésetekre. – a mondat végét már nekem címezte, de nem volt időn reagálni rá, mert Alisha megfordult, és bennem meg állt az ütő egy pillanatra. Először a szeme sokkolt le, de valami brutálisan. Türkizkék. Mélytürkiz. Nagyok, és még jobban ki emelte a fekete smink, amit viselt. Fekete szemceruza, szempilla spirál és a szemhéja is feketére volt kifestve, profi kezek munkájára hasonlított.

Miután sikerült ki kerülnöm szeme bűvköréből, végignéztem rajta. Alulról kezdtem, fekete Converse, sötét farmer, ami kellően kiemelte előnyös alakját. Egyszerű fekete póló volt rajta, aminek az elejére fehér betűkel ez volt írva: „Monsters are real, ghoests are real too. They live inside us, and sometimes, they win.” A póló fölé a nadrágjánál egy-két árnyalattal világosabb farmer kabátot húzott, könyékig feltűrt ujjakkal. Az arca is igen csak figyelemre méltó. Pisze orr, és ha jól megnézem, egy fekete kőre leszek figylmes, igen az egy kis piercing. Nagyon jól állt neki. A haja sötét fekete, és a válla alá ér, a feje tetején feltupírozva. Összefoglalva, rohadt jól nézett ki. Végig néztem rajta, de nem szégyelltem el magam, mivel ő ugyan azt tette velem. Mind ketten végeztünk a szemrevételezéssel, majd egymás szemébe néztünk. Mély fájdalmat és magányt láttam benne. Nem tudtam el hinni, hogy egy velem egy korú lánynak lehetnek ennyire mély érzései, és ilyen negatívak, fájdalmasak.

Megköszörülte a torkát, majd gúnyosan elmosolyodott, és látványosabban is végig nézett rajtam, majd lenézően fütyült egyet.

- Ó, csak nem az a bizonyos Contreras?  - kérdezte még mindig olyan stílusban, hogy nekem ki nyílt a nem létező bicska a zsebemben.

- Csak nem ismeritek egymást? – kérdezte kíváncsian a doki, mire Alisha felé fordult.

- Szerencsére személyese még nem sikerült találkoznunk, de amit a neten láttam róla, most meg ahogy elnézem, egy seggfejjel van dolgom. – mondta, mire én a szívemhez kaptam, sértődést színlelve.

- Ez fájt. – közöltem vele, mire a doki is közbe szólt.

- Vigyázz a szádra, Alisha. – mondta kemény hangon, majd felém fordulva kedves mosolyt vett fel az arca – Sajnálom, Silvester. Nem gondolta komolyan, amit mondott. – erre a kijelentésre nekem kellett mosolyra húznom a számat, de nem a kedvesebbik fajtából.

- Hagyja csak doktornő, meg tudom én védeni magam. – majd Alisha-hoz fordultam – Nem tudom, miért van rólam ilyen véleményed, de szerintem, amit az előbb elmondtál, az még csak nem is a fele volt, amit gondolsz rólam. Kérlek, fejezd be. – kértem nyálasan, mire felém fordult és a szemembe mondott mindent, amit Miss Adams miatt nem, tudott az előbb befejezni.

- Nem ismerlek, ezt nem tagadom, de, már ahogy bejöttél, sőt, már amikor késtél, már akkor tudtam, hogy egy igazi bunkó lesz a társam a kezelések során. Amikor meg bejöttél, és végig néztem rajtad biztos voltam benne, hogy egy gazdag kis pöcs vagy, amikor meg meghallottam a neved meg állt bennem az ütő. Ez most komoly?! A nagy Silvester Contreras a társam? Ez csak valami vicc lehet, de most komolyan mit követtél el, hogy pont neked dili dokihoz kelljen járnod? Már bocs a megnevezésért, Marta. – fordult a dokihoz, aki csak unottan bólintott egyet – Szóval, visszatérve a témához, Silvester. Azt hiszem ennyi volt, amit rólad eszembe jutott – fejezte be mosolyogva a, mondjuk csak ki, a sárga földig való leszidásomat. Hát mit ne mondjak, nem számítottam erre. De azért én is tudok kemény lenni, ha akarok.

- Tudod, szerintem neked semmi jogod engem így elítélni, de akkor most én jövök. – viszonoztam azt a pillantást, amit kaptam, majd belekezdtem én is a beszédembe. – Tudod, én nem szoktam előre ilyen véleményt alkotni másokról, és most se fogok. De azt hiszem egy kicsit felvágták a nyelved, nem gondolod? – néztem rá kérdőn, de nem hagytam, hogy közbe szóljon, mert akkor nem tudom befejezni, amit elkezdtem. – Miért vagyok itt? Mert inkább járok pszicho dokihoz, mint, hogy egy börtönben rohadjak meg. Arról meg nem tehetek, hogy ilyen véleménnyel vagy rólam, csak annyit tehetek, hogy megpróbálom neked bemutatni, hogy első látásra még nem biztos, hogy rögtön az igazi énemet látod. Én se gondolom, hogy te egy hideg, önző csaj lennél, mert hidd el nekem, ez jön le rólad elsőre. Most ezt nem azért mondom, mert meg akarnálak bántani, bár az előző monológod alapján talán meg is érdemelnéd, de nem, ezt azért mondom, hogy ne ítélj mindig mindenkit első látásra. Remélem azért az igazi énedet is megismerhetem majd egyszer. – ezzel be is fejeztem a beszédem azt a részét, amiről úgy gondoltam, hogy a doki előtt is szívesen mondanám. Mivel volt még egy kis részem, amit szívesen előadnék Alishának, ezért közelebb léptem hozzá, majd a füléhez hajolva elkezdtem suttogni, hogy csak ő hallja. – Nagyon sok oldalam van, amit szívesen megmutatok majd neked, ha szeretnéd. Bírom, hogy ilyen a stílusod, bírom a csajokat, akiknek ilyen nagy a szájuk. Ezt az oldalamat nyugodtan nevezheted perverznek, de ezt most te hoztad ki belőlem, Lisha.  – fejeztem be, és próbálkoztam, hogy meddig mehetek el vele, ezért végig simítottam a karján, mire kellemes bizsergés futott végig rajta, és ha őszinte akarok lenni, akkor rajtam is. Amikor a tenyeréhez értem, megfogta a kezem és összekulcsolta ujjainkat. 

- Ezekkel a szarságokkal velem semmire se mész. Nekem is van olyan oldalam amit, szívesen megmutatok neked, de nem biztos, hogy örülnél neki, West. – suttogta a fülemhez hajolva, így megéreztem parfümjének édeskés és egyben savanyú illatát is. Mielőtt még csináltam volna valami őrültséget, inkább hátra léptem, és a dokihoz fordultam, aki minket nézett, de nem szólt semmit.

- Üljetek le, kérlek. – mutatott a székekre, mire Lisha leült a székbe, amelyikben alapból is ült, én meg a mellette lévő üresbe huppantam bele. – Szeretném, ha mindketten tisztába lennétek vele, hogy a másik miért van itt, ezért mindketten el kell, hogy mondja az okát. Nincs értelme ködösíteni a történetet, mivel én tudom az igazat, és ki fogom javítani a meséteket, ha véletlenül nem az igazat mondjátok. – mondta, majd Alishához fordult, aki mintha egy szellem lenne. Már egyáltalán nem az a lány volt, aki az előbb beszólogatott nekem, nagyon magányosnak nézett ki. – Sajnálom, Alisha, de tudod, hogy ez az első kezelésen el kell, hogy hangozzon. Ha szeretnéd, miután Silvester elmondta, ki megyek, hogy ketten legyetek, amikor elmondod a történeted, rendben? – kérdezte, majd átnyúlt az asztal felett, hogy megfoghassa Alisha kezét. Lisha csak némán bólintott, és felém fordult, megint keménynek akart látszani, ami sikerült is volna, ha nem látom az előbbi egy percben az arcát, amint elönti a rettegés.

- Elkezded még ma? – kérdezte, mire a doki felé fordultam, aki csak némán bólintott, hogy kezdhetem.

- El. – mondtam, majd egy sóhaj keretében elmondtam neki mindent, mivel semmi értelme nem lett volna, ha kihagyok egy vagy akár több részletet is, mivel Dr. Adams végig engem nézett, nehogy hazudjak véletlenül. Szerintem fél órán át magyaráztam neki, hogy mi történt a bár előtt, amikor végre  végeztem. Kérdőn néztem a doki felé, aki elismerően bólintott egyet.

- Hűha. – nyögte ki Alisha. – Mármint nem azért amit csináltál, mert azt simán kinéztem belőled, hogy szarrá versz embereket. Azért mondtam, mert eddig te vagy a legdurvább társam, akivel Marta eddig összerakott volna. Eddig mindegyik egy kis puha pöcs, vagy esetleg egy emós volt. Bár az emóst azt bírtam, tényleg mi lett vele? – nézett a dokira kérdőn, aki lesütött szemmel válaszolt csak.

- ő maga kérte, hogy adjak neki másik társat, mert meg ijedt. – mondta alig hallhatóan.

- Mitől? – kérdezte Lisha, pedig már én is rájöttem a válaszra.

- A történetedtől, drágám – nézett fel Marta egyenesen Alisha szemébe. – Szerintem túlságosan is részletesen meséltél el neki mindent, nem úgy gondolod?  - kérdezte kedvesen tőle.

- De lehet, hogy kicsit túlzásba estem, de tudod, hogy nem könnyű egy idegennek elmondani mindent, amit átéltem.

- Persze, hogy tudom, de meg kell értened, hogy nem mindenkinek van olyan erős idegrendszere,hogy ezeket elsőre felfogja és el is fogadja. Szeretném, ha Silvesternek csak annyit mondanál, amennyit most elszeretnél, és majd szép sorjában elmondhatod neki a többit is. – mondta a doki, mire kérdőn néztem felé, de ő csak leintett, és visszafordult Lisha felé – Sikerülni fog egyedül is, vagy maradjak itt, és segítsek?

- Szerintem elég annyi idő, hogy elmenj és igyál egy kávét. – mondta, mire a doki csak mosolyogva bólintott, majd felállt, és kifele menet még adott agy puszit Alisha homlokára, majd bezárta az ajtót maga mögött, így kettesben hagyott minket. Ránéztem Lisha arcára és szerintem annál fehérebb nem is lehetett volna. Azt hitem ott abban a pillanatban elbőgi magát, de fegyelmezte magát, és amikor a szemembe nézett, megint egy kiegyensúlyozott, kemény lányt láttam magam előtt.

- Szóval, rövid leszek, és csak azokat a részleteket fogom elmondani, amikről úgy gondolom, hogy szívesen megosztanám veled, vagy amikről tudom, hogy meg kell, hogy osszam veled. Először is, a legfontosabb, hogy nem először vagyok itt, ezt szerintem már sikerült észre venned, mivel Martával nagyon közvetlenül viselkedünk egymással. – erre már sikerült rájönnöm, ezért csak egy bólintással jeleztem, hogy folytathatja. – Visszaeső vagyok. Itt nem drogokra meg piára kell gondolni. Ezeknél sokkal veszélyesebb az, amit én csinálok néha. – ekkor elfordította a tekintetét, és úgy folytatta, hogy nem nézett rám – Vagdosom magam. – ezt szinte úgy lehelte a levegőbe. Én meg szinte lefagytam. Ez lehetetlen, de miért? Ezeket a kérdéseket nem akartam feltenni neki, mert láttam, hogy nedves a szeme. Hirtelen felállt, és az ablakhoz sétált, ahol szorosan maga köré fonta a karjait, és neki döntötte a fejét az ablaknak. Fel álltam, és oda léptem mögé. Nem tudtam eldönteni, hogy most jót vagy éppen rosszat teszek, de a vállára tettem gyengéden a kezem. Éreztem, ahogy megmerevedik egy pillanatra az érintésem miatt, de mindössze csak egy percig tartott. Hallottam, hogy vesz egy nagy levegőt, majd folytatta.

- Nincsenek szüleim. Nevelő otthonban lakom, mert egyik család se bírt velem, pedig elhiheted, hogy akkor még nem voltam ilyen. – nevetett fel, de ez a nevetés nem boldog volt, ha nem fájdalommal teli volt. – 3 éve egy családot sem érdeklem, mert az utolsótól is elszöktem, mert az a paraszt vert engem, a felesége, meg csak nézte. Istenem, még senkinél se borultam ki ennyire – megint fel nevetett, de itt már egy kis szánalmat is felfedeztem a hangjában. – Te vagy a 11. Előtted tízen voltak, és senkinek se mondtam ennyire részletesen, de még persze neked is csak egy kis ízelítőt adtam, mert ha tovább bírod, mint másfél hét, ami eddig nem volt jellemző az úgy nevezett társaimra, akkor valószínűleg mindent el kell, hogy mondjak majd. – még mindig nem fordult felém, de biztos vagyok benne, hogy ha belenézhettem volna a szemében, akkor egy kis haragot láttam volna a türkizkék szemeiben. - Marta az egyetlen, aki mindent tud rólam, de persze ő nem fogathat örökbe. Fölösleges lenne, mivel februárban betöltöm a 18, és akkor már ki raknak az otthonból, és oda megyek, ahova csak akarok. Valószínű, hogy Marta magához vesz, amíg nem találok valamit magamnak, mert nem hiszem, hogy a suli mellett sikerülne olyan munkát vállalnom, amiért annyi fizetést kapnék, hogy ki tudjak bérelni egy albérletet. Istenem, de egy kibaszottul elcseszett életem van. – mondta, megint úgy, hogy a könnyek csorogtak az arcán. A válla rázkódott a sírástól, és nem tudtam tovább nézni, ahogy összetörik a szemem előtt, ki tudja már hányadszor. Szó nélkül fordítottam magammal szembe, hogy magamhoz tudjam húzni, és megölelhessem.  Nem ellenkezett, csak a szemembe nézett mielőtt még a karjaim közé zárhattam volna, és ennyit mondott:

- Sajnálom, hogy bunkó voltam. – utána szorosan hozzám bújt, és csak sírt, sírt és sírt. A homlokomat a fejére támasztottam, mivel jóval alacsonyabb volt nálam, és nyugtató szavakat mormoltam neki. Nem tudom meddig állhattunk ott, de egyszer csak a hangját hallottam a mellkasom felől.

- Szükségem van egy normális társra, hogy tovább tudjak lépni – suttogta – És szükségem van egy barátra is. – nem igazán tudtam ezeket hova tenni, ezért lenéztem rá, pont akkor, amikor ő is felnézett rám, így találkozott a tekintetünk, és tudtam a választ a fel nem tett kérdésemre, így bólintottam neki, és homlokon pusziltam.

- Köszönöm – suttogta, és még közelebb húzott magához. Karjaimat még szorosabban fontam köré, mikor kinyílt az ajtó, és Dr. Adams lépett be egy tálcával a kezében, rajta két bögre, gőzölgő valamivel. Kérdőn nézett felénk, majd elmosolyodott és leült az asztalához. Én Lishához fordultam.

- Rendben vagy? – kérdeztem kedvesen, mire egy bólintást kaptam válaszul a mellkasomba. Elengedtem, majd letöröltem a könnyeket az arcához, mosolyogva megpusziltam a homlokát, majd oda mentem a székhez, és leültem.

- Alisha, minden rendben, drágám? – kérdezte kedvesen a doki.

- Persze. – bólintott válaszul, majd megnézte magát a telefonja kijelzőjén, és sikoltott egyet, majd elnevette magát. – Ki mehetek a mosdóba, hogy megigazítsam a sminkem?

- Menjél csak. – mosolygott rá Dr. Adams, mire Lisha fogta a táskáját, és ki ment a szobából. Marta rám nézett, de már nem kedvesen, mint inkább aggodalmasan. – Mi történt?

- Semmi különös. – vontam vállat, majd a szúrós tekintet láttán inkább folytattam – Elkezdte elmesélni, hogy mi van vele, majd kiakadt és sírni kezdett. Én meg oda mentem hozzá, és megöleltem, majd egyikőnk se szólt semmit, csak álltunk ott úgy, egymásba kapaszkodva. – fejeztem be, mire a doki mosolyogva bólintott, ami szerintem a szokása, de mindegy. Nem éreztem szükségesnek, hogy megosszam vele azt a tényt, hogy megígértem neki, hogy a barátja leszek, és az, aki segít neki tovább lépni a dolgokon.

- Te más vagy, mint a többi. Veled sokkal közvetlenebb. Remélem nem akarod kihasználni vagy ilyesmi. – kezdte a hegyi beszédet a doki, de szerencsére Lisha nyitotta az ajtót, és lépett be rajta új sminkjével, mintha semmi se történt volna az elmúlt fél órában.

- Nem, nincsenek ilyen szándékaim vele. – fordultam komoly tekintettel Miss Adams-hez, aki ma vagy századszorra bólintott mosolyogva. Komolyan, ez már kezd az idegeimre menni.

- hoztam nektek forró csokit. – nézett ránk kedvesen, majd elkomorodott a tekintete – Elérkeztünk az első kezelés végére, és szeretnék mondani valamit, mielőtt még kérek valamit. Az, ami most következni fog, tudom, hogy először sokkolóan fog hatni, de nagyon fontos része a kezelésnek. – kezdte de nem nagyon figyeltem, mert a kezemben lévő forró csoki kötött le a figyelmem nagy részét, meg az, hogy mi lehet Alisha tenyerén, mert ahogy tartotta a kezét, csak a csuklója belső felét láttam, amin egy minta vége látszódott, és nem jöttem rá mi lehet az.  – Szeretném, ha telefont és Ipodot cserélnétek 2 hétre. – mondta, mire lefagytam. Hogy micsoda? Én aztán nem adom a telefonom és az Ipodomat senkinek se. Ránéztem Lishára, aki ugyan úgy meg volt döbbenve, mint én.

- Ez. Nem. Fog. Bekövetkezni. – mondtam minden szót külön tagolva, hogy értésére adjam, ez nekem nagyon nem szimpi.

- De igen, nagyon is be fog következni. – mondta olyan hangsúllyal, amilyet anyától szoktam kapni, amikor le akar zárni egy olyan vitát, ami még nem következett be, de biztos benne, hogy egy másodperc múlva kirobban. Hát, én már megtanultam, hogy az ilyen hangsúllyal kimondott mondatokkal nem lehet szembe szállni, ezért megint ránéztem Alishára. Szerintem ő is ismeri ezt a hangsúlyt, mivel nem úgy nézett ki, mint aki kész harcba szállni a telefonja érdekében.

- Látom mindketten elfogadtátok a tényt, úgyhogy szeretném, ha most láthatnám a cserét. – nézett ránk mosolyogva, mintha csak a pontos időt mondta volna meg, nem azt kérte volna, hogy két hétig váljak meg a telefonomtól, és a zenelejátszómtól is, egyszerre. Ránéztem a doktor nőre, és egy sóhaj keretében elővettem a Blackberymet és az Ipodomat is, majd ránéztem Lishára, akinek ott volt a telefon és a zenelejátszó is a kezében. Egymás szemébe néztünk, majd egyszerre nyújtottuk ki mindkét kezünket. A jobb kezem, amiben a tárgyaim voltak, üres lett, a balba pedig éreztem, ahogy egy telefon, majd egy zenelejátszó is bele kerül. Ha most egy tükör előtt állnék, biztos, hogy olyan arcot látnék képmásnak, mint akinek a fogát húzzák.

- Nos, szeretném, ha vigyáznátok egymás dolgaira. Ezzel a mai kezelésnek vége is van. – zárta le ünnepélyesen a doki a két órát – sziasztok, holnap találkozunk. – köszönt el, majd adott egy puszit Lishának, intett egyet nekem, majd távozott.

- Nem hiszem el, hogy ezt kérte tőlünk! – tört ki Alisha, amikor a kezembe tartott tárgyakra néztem. Egy fehér Iphone 5 és egy, szintén fehér Ipod volt a kezemben.

- Ne már. Még nem láttam senkinél Iphone 5-öt. – mondtam, és elismerően néztem a lányra, aki már az ajtónál állt.

- Szeretném ugyan ilyen állapotban visszakapni, úgyhogy jobban figyelsz rá, mint a szemed fényére. Értve vagyok? – kérdezte komolyan.

- csak ha te is vigyázol az enyéimre. – mondtam én is komolyan, ekkor már a bejárati ajtót tartottam neki, majd én is követtem őt az utcára, ahol még mindig kiégett a szemem az erős fénytől, ezért felvettem a szemüvegemet.

- Még szép, hogy vigyázok rá. – mondta miközben elindult az utcán.

- Hé, várj már meg! – kiabáltam utána, mivel ott hagyott az ajtónál. Utána futottam. – Haza kísérlek, és közben megihatnánk egy kávét, ha gondolod. – tettem fel az ajánlatot, mert szívesen lettem volna még vele egy kis időt. Bele nézett a szemembe, majd elmosolyodott, és bólintott egyet.

- Miért is ne? Rendben megiszok veled egy kávét, cserébe mesélsz nekem egy kicsit magadról. – mondta ellenállhatatlanul.

Szerencsére a sarkon volt egy Starbucks. Oda mentünk be, és kértem két kávét, majd amikor kérdezték a nevünket, azt mondtam, hogy Lisha és West. Kb 10 perc múlva kész is lett. Oda mentem értük, majd kimentem az utcára, ahol Alisha várt már. Nem volt hajlandó bejönni vele, nem tudom, miért, ez van.

- Tessék. – nyújtottam felé, úgy, hogy a felirat legyen felé.

- Köszi. – mondta, majd felnevetett, amikor meglátta, hogy mi van a poharára írva, és az enyémre is. – Ugye tudod, hogy ezen túl nem vakarod le magadról ezt a becenevet?- nézett rám vidáman.

- Majd valahogy túl élem, Lisha. – mondtam direkt a becenevet használva, amit én aggattam rá. – Remélem, tudod, hogy te se mosod le magadról ezt a becenevet egy könnyen.

- Majd én is túl élem valahogy. – mondta, majd belekortyolt a kávéba, és lehunyta a szemét. – Mindig is imádtam ezt a kávét, de még sose esett ilyen jól.

- Biztos azért, mert nem volt még ilyen jó társaságod hozzá, mint én. – mondtam nagyképűen, majd én is ittam belőle. Tényleg nagyon finom, imádom.

- Valószínűleg igaza van, Mr. Nagyképű. – mondta vigyorogva, majd megitta a maradék kávéját is, majd rám nézett – Mr. Nagyképű, mondja csak, mennyi az idő? – kérdezte, mire elő vettem a telefonomat, bocsánat, a telefonját, és meg néztem az időt.

- 7: 45 – adtam meg a kérdésre a választ.

- Mi? Jézusom, nem fogok oda érni. – mondta riadtan, és futni kezdett.

- Hé, most meg hova futsz? Hallod? – kiabáltam utána, majd elkezdtem futni. Utolértem, és megragadtam a karját, mire rám emelte riadt, türkizkék tekintetét.

- 8-ra be kell érnem az otthonba, különben holnap nem mehetek sehova. Sajnálom, hogy így ér véget a nap, szívesen lettem volna még veled, de tényleg el fogok késni. – hadart össze vissza, mire a kezem közé fogtam riadta arcát, és homlokon csókoltam.

- Siess, mert elkésel, és holnap nem tudunk találkozni. – mondtam mosolyogva, hogy megnyugodjon egy kicsit, ami sikerült is.

- Oké, most már nyugodt vagyok. – mondta egy sóhaj kíséretében, majd lábujjhegyre állt, és nyomott egy puszit az arcomra, majd elfutott, hogy fogjon egy taxit.

Mosolyogva figyeltem, ahogy leint egy taxit, majd elhajtanak. Követtem a példáját, és én is jeleztem egy taxinak, hogy álljon meg, majd beszálltam, és megmondtam neki a címet, és elindultunk. Megállt a házunk előtt, fizettem neki, majd kiszálltam, és csüggedten fogadtam a hírt, hogy anya nincs még itthon, és ami még ennél is nagyobb probléma, hogy nincs lakáskulcsom, mivel anya kocsijában hagytam. Csak remélni mertem, hogy a kulcs, amit még anya rejtett el az ablakpárkányon lévő virág kaspóban, arra az időkre, amikor a drága kicsi fia sík részegen támolyog haza, úgy, hogy azt se tudja, hogy nappal van-e vagy éjszaka, legyen mivel bemennie. Úgy látszik anya még mindig nem reménykedik benne, hogy felhagyok ezzel a szokásommal, mivel a kulcs ott volt ahova anya szokta vissza rakni egy görbe estém után. Miután bementem a házba, a cipőmet rögtön lerúgtam, a kabátom követte, majd a pulcsim is. Mezítláb csörtettem fel a szobámba, hogy keressek egy kényelmesebb gatyát és egy pólót. A szobámban találtam egy szürke melegítő gatyát, amit felvettem, és örömmel fogattam, hogy a bokámnál gumi húzza össze. A derekánál visszatűrtem, és úgy döntöttem, hogy nem veszek fel pólót, úgy is egyedül vagyok otthon. Egy szál gatyában mentem le a konyhába, hogy főzzek valamit vacsira, mert farkas éhes voltam. Közben eszembe jutott, hogy kéne valami háttérzaj, ha már egyedül kell vacsiznom, ezért felmentem az emeletre, megkerestem Lisha Ipodját, majd a nappaliban csatlakoztattam a hifihez, és elindítottam a zenéket, nem lejátszási listát, ha nem az összest. Nagy meglepetésemre, az összes tetszett, igaz nem mindegyik volt valódi zenével, mármint gitárral meg stb, de nagyon jók voltak. Az első pl Adam Lambert volt, és nagyon tetszett. Közben a konyhában elkezdtem egy serpenyőben olajt melegíteni, amíg a hagymát szeltem kicsi kockákra. Spagettit főzök, mert azt a leggyorsabb most elkészíteni, és ezt is kívántam meg. A szósz 30 perc alatt el is készült, már csak a tésztát várom, hogy elkészüljön. A tészta is elkészült, majd egy adagot kiszedtem egy tányérra, szedtem rá a szószból is, majd reszeltem rá sajtot és tépkedtem rá friss bazsalikom levelet. Anya mondta, hogy amíg nincs rajta friss bazsalikom, addig ne merjem elkezdeni enni, hát ezt mindig megfogadom .és szinte mindegy egyes spagettim után csak hálát adok istennek, vagy aki ott van fenn, hogy egy ilyen anyát kaptam, aki ilyen istenien tud főzni, és főzni tanítani. Éppen nem szólt a zene, mert épp váltott, és akkor hallottam, meg ahogy az emeleten felcsendül a The Who-től a Who are you. Felugrottam és rohantam az emeletre, mert rájöttem, hogy ez Lisha telefonja. Szerencsére nem tette le az a valaki, aki hívta, ezért megnéztem ki az. Nem volt név ki írva, de a szám ismerős volt. Hát persze, hogy ismerős, te nagyokos, mivel ez a te számod. Felvettem, még mielőtt letette volna.

- Igen – szóltam bele a telefonban

- West, te vagy az? – kérdezte az ismerős hang a vonal másik feléről.

- Igen Lisha, én vagyok az. Mit szeretnél? – kérdeztem kedvesen.

- Anyukád küldött neked egy sms-t, amiben azt írja, hogy ne várd haza estére, mert valószínűleg csak reggel megy haza. – mondta, mire elkáromkodtam magam, de valószínűleg nem hallotta, mert még folytatta tovább. – Ja, igen azt is írta, hogy majd reggel beszélni akar veled, és, hogy ne nagyon idd le magad, mert fontos dolgot akar közölni veled. Ja, meg, hogy szeret, és jó étvágyat kíván a spagettihez, mert azt írja, hogy biztos benne, hogy azt főztél. – itt Lisha elnevette magát.

- Mi olyan vicces, kishölgy? – kérdeztem.

- Semmi, csak… te tényleg tudsz főzni? – kérdezte még mindig kuncogva.

- Igen tudok. – jelentettem ki magabiztosan – Mi ezzel a baj?

- Semmi, csak vicces. – mondta

- Hát, biztos. – hagytam rá, majd eszembe jutott valami. – Odaértél időben?

- Persze, szerencsére pontos voltam – mondta tök nyugodt hangon, majd megint elnevette magát.

- És most mi van? – kérdeztem, mert fogalmam sincs, min nevethet ennyit.

- Á, csak nézegetem a képeidet, és azon röhögök. – mondta még mindig a nevetéstől fuldokolva.

- Ne már, van egy csomó, amin segg részeg vagyok az egyik haverommal. – nyavalyogtam kislányosan, mert tudtam, hogy úgy is végig nézi őket, mivel nem tudtam megakadályozni. - Na jól van, most leteszem. Majd ha gondolod hívj, ha már rendesen kiröhögted magad.

- Akkor majd holnap beszélünk, West. Ezek a képek halálosak. Szia.- mondta röhögve, majd letette.

Nagyon nem akartam, hogy azokat a képeket lássa. Tiszta gázak. A sztori a következő, nyáron, amikor Spanyolországban voltam apámnál, tartottunk egy görbe estét a haverokkal. A végén annyira görbe lett, hogy lány ruhában, meg egy szál boxerben futkostunk az utcán, és közben énekeltünk. A képek meg úgy készültek, hogy a húgom elcsórta a telefonom és sunyiban lefotózott minket. Ja, meg este amikor lefeküdtünk aludni, kikent minket sminkkel, és úgy is lefotózott, és a kép címe ez volt „Buzi felvonulás” és felnyomta őket facebookra is. Hát így jártunk, persze a cím spanyolul volt, így mindenki értette. Ááá, kicsit se gáz, hogy Lisha ezeket a képeket nézegeti. Na, mindegy is, mivel én is megtudom nézni az övét. Lementem, és befejeztem a vacsimat, majd elő vettem egy üveg bort, tudom, hogy anya azt mondta ne legyek nagyon részeg, de nem iszom meg az egészet, ezt megígérem. Én nem szoktam poharat pocsékolni a borhoz, üvegből iszom, mint a parasztok, de ez van. Lent feküdtem a kanapén egy szál gatyában, a zene ordított, és egyik kezemben a boros üveg, a másikban pedig Lisha Iphone-ja. Bassza meg, le vannak kódolva a mappái. Na mindegy, majd holnap megpróbálom feltörni, úgy is csináltam már ilyet. Ezek után csak a zenét hallgattam és ittam a bort, ne már, azt hiszem, kicsit sokat ittam, mert nem maradt több. Akkor ezek szerint lent alszom a kanapé, és a zenét se kapcsolom ki, így sokkal könnyebb elaludni. Dobnom kéne egy sms-t anyának, hogy ne ijedjen meg, amikor haza jön reggel. Csakhogy nem az én telóm van nálam. Akkor Lishának kell előbb sms-t küldenem. Akkor hát elkezdtem bepötyögni.   

Remélem, még nem alszol, mert el kéne küldened anyámnak egy SMS-t a telómról. Csak annyit írj neki, hogy lent alszok a kanapén, és ne ijedjen meg amikor reggel jön haza. Meg azt is írhatnád, hogy a zene is szólni fog, mert úgy fogok aludni, hogy szól. Megírhatnád neki, hogy valami olyan reggelit csináljon, ami jó másnaposság ellen, nem mintha annyira részeg lennék, de többet ittam annál, mint amennyit elterveztem. A végére írd, hogy szeretem.

Remélem, nem keltettelek fel, de ha igen, akkor sajnálom.

 Aludj jól, Lisha! Xxx

Miután elküldtem az üzenetet Alishának, lekapcsoltam a lámpát, majd elmásztam egy plédért, betakaróztam, és behunytam a szemem, azzal a céllal, hogy alszok reggelig. Már majdnem aludtam, amikor elkezdett bugyborékolni a telefon a fejem mellett, a földön.

- Bassza meg már. – káromkodtam miközben lenyúltam a telefonért. Megnyitottam az sms-t ami, West-től jött, az az tőlem, vagyis Lishától,vagy tököm se tudja már kitől, tökmindegy, késő van, kicsit még részeg is vagyok úgyhogy nem érdekel semmi.

Most szidok mindent és mindenkit, mivel felkeltettél, West. Neked köszönheti holnap mindenki,hogy sz*r kedvem lesz. Mindegy is, elküldtem anyukádnak az SMS-t, de nem jött válasz, és ha jön, nem érdekel, kikapcsolom, lenémítom, vagy valamit csinálok aezzel a sz**ral, mert k****ra ki van a f****m is már, hogy aludni se lehet ebben a k*****ot világban.

Bocs a kifejezésekért, de kivagyok, mert ilyen, istentelen órában írsz nekem üzenetet.

Még egyszer, bocs.

Jó éjt neked is, West!

Ezek után nem mertem írni neki, úgyhogy, hagytam, hogy a zene megtegye kellemes hatását, hogy elaltasson. Azt hiszem hetek után először sikerült úgy elaludnom, hogy nem gondoltam semmire, ami zavarna, nem, mert most boldogan aludtam el. Ez a boldogság nagy részben a bornak köszönhető, de szerintem Lishának is van benne egy kis része. Végül arra a gondolatra aludtam el, hogy elfelejtettem megkérdezni, mi van a csuklójára tetoválva, majd, most már tényleg, Adam Lambert Underneath – jére aludtam el.